Régi magyar újságírói gyakorlat a fiumei cápa megjelenése az egykor honi vizeken. Ha egy nyár hírek nélkül pangott, kongott, ha a lapot már nem lehetett megtölteni csipp-csupp ügyekkel, helyi bütyökszagú tudósításokkal, piaci botrányokkal és a (budapesti) világlapokból kiollózott anyagokkal, akkor jött a fiumei cápa. Vagyis felbukkan a mondott vad és falánk viziragadozó, amit fürdőzők láttak, tapasztaltak, szenvedtek el az Adriában éppen Fiume, ma már Rijeka közelében.

Azt nem tudom, hogy tényleg úszkáltak-e az áldott emlékezetű, az utódállamok által nemes egyszerűséggel „a népek börtönének” titulált monarchiában cápák a tengere magyar helyszínén az újságírók és olvasók nagy gyönyörűségére, de azt igen, hogy a száz év előtti s az idei nyár is rengeteg hírrel kecsegtet, nem hagy olvasnivaló nélkül.

Száz évvel ezelőtt – mintha ha csak tegnap lett volna – egy helyiérdekű csetepaténak véleményezett, biztos győzelemből lőn katasztrófa a szerbek-monarchia mérkőzésen, amelybe beavatkoztak a többiek is, azaz mindjárt a mérkőzés első perceiben a nézők áttörték a józan megfontolás rendőri kordonját, beugráltak a pályára, hiába fújt a bíró – nagy kravall, világháború lett ebből a mérkőzésből. Persze hosszú időre eldőlt, ki a bajnok, ki nyerte meg a világbajnokságot, a négy évre meghosszabbított mérkőzés után.

Nos, most is van egy helyi jellegű háború a kontinens keleti felén, amelyben már valódi bombák és lövedékek csapodnak be való emberekbe és valódi szovjet blokkokba, a Nagy Szovjet Blokkon belül. Hogy a másik állóháborúról ne is beszéljünk, amely már legalább száz éve folyik a Közel-keleti pályán, most éppen gyerekeket öldösnek, mert úgy gondolják, hogy a lankadt figyelmű újságolvasó közönség erre talán-talán felfigyel.

A fiumei cápa felbukkanása azért is várat még magára, mert ezen a nyáron sem nyugszanak a kedélyek, ha a honi tájakra vetődik az újságíró: itt vannak az éppen futó korrupciós ügyek, melyekbe minden rendű és rangú román politikai személy belekeverhető, okkal, fokkal, gyanúval. Mindenkire ráhúzzák a vizes lepedőt, amire ebben a rendkívüli hőségben ugyancsak szükség van. Ha tehát önnek, kedves olvasó, valaki nem tetszik a román parlamentből, utálja már csak a pofázmányát is, akkor nincs más dolga, mint hátradülni karosszékében, abban a törött rugójú mélyöblű fotelben (hiába vadászik, nincs szabadvegyértékű kárpitos lőtávolságon belül), és várni, amíg az ön által bosszantónak minősített pacákra (tagra, pofára, krampuszra, mandróra) ráhúzza a DNA a minősített vizes lepedőt, kideríti, felfedi a médiában szétkürtöli, hogy az illető már óvodás korában besúgta az óvónénit, mi több: írásos jelentést küldött a társainak székletmintájáról a járványügyi hatóságoknak, kisiskolásként pedig lépfenét tenyésztett selyemhernyók helyett, majd eladta fejfájás elleni csodaszerként az Egészégügyi Minisztériumnak stb.

Vagy egy olyan hír döbbenti meg, mely arról regél, hogy egy Küsztendi (Konstanca eredeti neve) melletti honbéli barackfarmon a kutatók hónapok óta nem kapnak fizetést, ezért kénytelenek maguk leszedni, csomagolni, elfuvarozni és pénzzé tenni a piaci szabályok szerint a közeli városok terein a megtermelt gyümölcsöt, hogy legalább így szerezzék meg a létminimumhoz szükséges betevőt. A magyarázat roppant kézenfekvő. A kutatóintézetre nincs szükség a tudománypártoló kormányzat szerint. Mit lehet még kutatni a barackon?! Bárki „megmondhassa”, hol a magja. Abból aztán Öveges professzor szerint játszva lehet atommagot gyártani. Így is cselekszik a hazai atomreaktor, amihez nem kell nálunk Paks-mutyit kreálni, megy ez, kérem, magától. Szóval a farmot privatizálják miután a kutatók elszegődnek a Tűzföldre és Szibériába, a protekciósok Alaszkába, ezekre a kimondott baracktermő vidékekre megmondó embernek, ezt követően kivágják a nemes gyümölcsfákat a földdel egyenlővé tevő proletár egyenlőség nevében, építenek egy-tíz kamatlábon forgó kastélyt, éppen a volt Paradicsomkert kellős közepiben. Mint a mesében.

Ez már csak így folyik ezen a nyáron a kutyatejjel-macskamézzel folyó honi tájakon. Minek ide cápa?