A kezére mindent el lehetett játszani – mondta egy idős csellista hölgy egy Ferencsik Jánosról készült portréfilmben. Mostanában gyakran töprengek el azon, mennyire fontos a karmester.

Itt vannak ezek a szerencsétlen focisták, 28 és 34 fokban, szakadó esőben és lábujjközizzasztó melegben hajtanak, hát persze, hogy nem mindegy, kiért is teszik. Ott csápolnak és üvöltenek a drukkerek, persze, rájuk mindig lehet számítani, de az öltözőben nem velük találkozik az ember, meg aztán egy profi focista olyan, mint a színész: eljátssza a partitúráját, bármilyen maszkot viselnek is a nézőtéren.

Louis van Gaal, Miguel Herrera, Jürgen Klinsmann. Én az ő kezükre bármit eljátszanék, természetesen különféle okokból. A karizma különös dolog, nehéz meghatározni, csak követni lehet. Az örvénynek sem kell jólfésültnek lennie, hogy magával ragadjon.

De nemcsak én – különben is, én aztán igazán elhanyagolható tényező vagyok a fokok és taktikák sűrűjében. Hanem ők, a játékosok is. Milyen mulatságosan lélekemelő pillanatokat élhettünk meg a Mexikó–Horvátország mérkőzésen! Berúgták a gólt, aztán rohantak az edzőhöz, aki már ott üvöltött a taccsvonal mellett, a nyakába ugrottak, együtt zuhantak a fűre. Pedig ha megfigyelik, nem mindenki ugrik az edzője nyakába.

Annál nehezebb kiválasztanom azokat, akiknek a nyakára ugranék inkább. Nem mintha túl kevesen lennének, inkább túl sokan. Fabio Capello, Joachim Löw, Luiz Felipe Scolari,Oscar Tabarez, Marc Wilmots… A csapatuk viszont a Capellóé kivételével fütyöl az én ízlésemre.

De hogy mégis visszatérjek magamhoz, 2–1 az Európán kívüli edzők javára, és ezt az eredményt mégiscsak reálisnak érzem. Van valami olyan eredményes unalom, amely Európán kívül másképp jelenik meg. Itt vannak mindjárt a belgák: hát lehet olyan végtelen kásahegyet elképzelni, mint egy-egy belga–akármi meccs? Aztán villannak, villannak, de addig… Vagy a jó franciák is mit csináltak Ecuadorral? De hát nagyon jól emlékszem Deschamps-ra, maga volt a megbízható, tévedhetetlen sivatag. Ráadásul Zidane mellett, hogy pillanatig se lehessünk tévedésben.

A civilizáció dekadenciája, mondaná bizonyára Cioran. Meg a bajnokságoké, teszem hozzá. Mert például az angolok téli szünet nélkül fociznak, hát persze, hogy elfáradnak, mire ebbe a világbajnoksági hőségbe érnek. Van, aki Suárezt hozza fel ellenpéldának, hiszen ő is az angol bajnokságban játszik, de hát aki ilyen nagyvonalúan harapdál, az nyilván másként merül ki, mint a többi halandó, meg aztán őt a nem-fáradtak és az akklimatizálódtak veszik körül, tehát teljesen eltérő energiák záporoznak rá, mint az angolokra.

És hogy ki nyerhetné meg a vébét? Ahol Van Persie játszik, ott nehéz mást mondani, és az amerikaiak is mindig meglepik az embert: sokkal rokonszenvesebb a válogatottjuk, mint hírük a világban – egy nagyhatalom nem lehet szimpatikus.

Én Mexikóval tartok.