Egy időben gyűjtöttem a nagy emberek mondásait, aztán lemondtam róla, mert már túl sok a papír körülöttem. A minap mégis lejegyeztem egyet, mert kedvemre való volt: „Semmit sem fognak tenni a légszennyezés ellen mindaddig, amíg az nem akadályozza a tévéadásokat.” Bizonyos Francis Capelini mondotta (ki ez a muki?), de akár Kis Miska is mondhatta volna. Arra gondoltam, kölcsönveszem, egy kicsit kicifrázom, majd a saját aláírásommal ismét közzéteszem, hadd higgye azt a kedves olvasó: én is tudok okosakat mondani.

Amúgy a tévéadások is szennyezik az emberi környezetet, de ez ellen még nem tiltakozott sem a Greenpeace, sem a többi (világos- vagy sötét)zöld szervezet. Szerintem a tévé – és az ebből kinőtt számtalan képernyős műfaj – könyörtelen pusztítást végzett az emberi kultúra terén.

Tudom, tudom, számtalan előnye van a vizuális információ-átadásnak, s azt sem kell bizonygatnia a kedves olvasónak, hogy nagyszerű dokumentumfilmek is léteznek, mert azzal magam is tisztában vagyok. Amiért (ismét) szóba hozom a tévé kártételeit, annak igen egyszerű oka van: egy újabb élmény arra emlékeztet, hogy e kérdést nem elég évenként fölemlegetni, annál sűrűbben kell megemlékezni a nyomtatott betű fölötte hasznos voltáról.

Mi történt? Pár hete meglátogattam Józsi bácsit az egyik marosvásárhelyi kórházban. A kedves betegek nem tudnak napi huszonnégy órát gyógyulással tölteni, mert az fárasztó dolog, ezért – úgymond – valamilyen kikapcsolódásra is szükségük van. Ilyen megokolás alapján tehettek be ’hatóságilag’ egy színes tévét a kórterembe: állványra, távirányítóval, ahogy illik. A ’tévét a kórtermekbe’ ötlet mögött egy sokoldalúan képzett marketing-menedzser állhat, aki így próbálja nyereségessé tenni a kórházakat (merthogy a készülék működtetése nem ingyenes; a folyosón nyomógombos szekrény áll, annak a pénznyelőjébe kell tenni az ötlejes bankót).

Nademármost, egy hatágyas szalonban – jó esetben – csak hat ember fészkel. Hat felnőtt, autonóm személyiség. Különböző egészségi és idegállapotú, felkészültségű, kulturális szintű, művelődési igényű személyek, akik között állandó feszültséget szül a távirányító birtoklásáért vívott harc, az értékítéletek („hülye a bíró!”) tekintélyelvű kinyilatkoztatásának joga stb. Egyik sem szolgálja a valódi kikapcsolódást és az emberhez méltó gyógyulási körülményeket. Akkor – kérdem én illő tisztelettel – gyógyulni vettük föl a kedves beteget, vagy azért, hogy egy sportcsatorna áldásaiban részeltessük őt?

Nem hiszem, hogy a tévézés – ebben a formájában – a gyógyulást szolgálná. Elvileg a focimeccs pihentető is lehet, de csak akkor, ha nem traumaként éri az embert. Józsi bácsinak például ez nem pihenés és nem gyógyulás. Számára ez vásári ricsaj, amitől nem tud aludni, a szobatársak hangos megnyilvánulásai pedig nagyobb erővel szúrnak, mint Rozi nővér injekciós tűje. Ugyebár az újvilágba tartó repülőgépeken is van tévé, de ott a film némán pereg, a hangot külön-külön fejhallgatón szolgáltatják. S ha a kedves utas óhajtja, kikapcsolhatja a saját kis képernyőjét és szundikálhat egyet. A kórteremben ez nem így működik. Itt a vezérbika (lásd még: alfahím) határozza meg a műsort és a hangerőt, a többi öt páciens pedig tűri. Akinek nem tetszik, naphosszat sétálhat a folyosón: 55 lépés az egyik irányba, majd 55 lépés a másikba.

Ne tessék legyinteni! – nem csak öt ember nyugalmáról van szó, hanem fontos elvekről.

A tévé kártételei pedig igen szépen példázzák Murphy nagyapám egyik régi mondását: „Számtalan hasznos találmány vált károssá azáltal, hogy nem a célnak megfelelően használták”. Ezt sem én találtam ki, de legalább rokoni vonalon jutottam hozzá.

Ha gyűjtik az efféle mondásokat, jegyezzék le ezt is.