„…ki félni lassú, tenni gyors, / ki benned ég, de távolod / fájja, ki téged áhított: / hegyeidet, ezer folyód, / városaid, a szűz s a torz // lelkűeket álmodja kis / élete kis tájaira, / s nem tudja elhinni soha, / hogy az önző, az ostoba, / vad embertelenségnek is // jogot adsz uralkodnia; / ki hóhérok, kéjgyilkosok / véres kezén túl csillagod / lángját kutatta, s tiszta szód, / Villon, Majakovszkij szava // az intés, hívás, drága jel: / az emberségé és a lét / értelméé, ki mindenét / ránk bízza szigorún, ki ép / szívünkben szítja szép tüzét, / míg földed magábaölel.”

Nekem ez Európa. És ha még ebből a négy szakaszból is választanom kellene két sort, akkor azt választanám: „ki benned ég, de távolod / fájja, ki téged áhított”. Méghozzá azért, mert ebben megjelenik a feszültség, a mindenkori ideálok mindenkori feszültsége: nincs itt, de hát éppen azért küzdünk minden erőnkkel, mert nincs itt, és hogy legyen.

Látom, hogyne látnám Európa nagy hülyeségeit, a miccsel és az akáccal való szenvedélyes foglalatoskodást, mintha semmi nagyobb probléma nem lenne a világon, mint hogy melyik végén törjük fel a tojást (ó, Swift!), annak a vágyát, hogy minden szabályozva legyen, és minden úgy legyen, ahogy sok lelkes hivatalnok, a lázas semmitevés bajnokai elképzeli(k). Látom, hogyne látnám Európa nagy bűneit, az álkommunizmust és az igazi fasizmust, a nemzetek egymásra mutogatását (az egyiket „az oroszok”, a másikat „a németek” akarták és csinálták és erőltették), és látom, mennyire nem lenne szükség semmiféle erőltetésre, csak a puszta alkalomra, hogy az utóbbi ismét megvalósuljon. Látom, hogyne látnám, mennyi acsarkodás, karrierizmus, korrupció, és hát ne kerteljünk, ostobaság van Európa, a szimbólum körül.

Számomra mégis ez, a szimbólum a fontos, mint ahogy ez volt a fontos mindenkinek, aki beszélt róla, Adytól Konrad Adenauerig és József Attilától Jean Monnet-ig.  „Fehérek közt egy európait”, ez nem az akácról szólt és nem a kicsinyességről, hanem ellenkezőleg, a nagyvonalúságról, és arról, hogy a szellem szabad és bátor, ha egyáltalán méltó a szellem névre, arra a mozgékony, szellős, játékos valamire, ami évszázadokon keresztül is összeköt Pascallal, Erasmus-szal, Mozarttal vagy Goyával. Mert a szellem kíméletlen is, ha a kiábrándulás túlcsordul a reményen, és ha azt látjuk, hogy hiába minden, az ostobaság visítva ünnepli diadalát.

És nagyon hálás lennék, ha senkinek nem jutnának eszébe Erasmus apró gyávaságai, Mozart közönséges gesztusai, Goya törleszkedése, hanem mindenki arra gondolna, miket köszönhetünk ezeknek a félisteneknek. Nem felmenteni vagy hófehérre szeretném mosni őket, csak azt próbálom mondani, hogy ami ránk maradt tőlük, az a felfelé törekvés és olykor a felfelé menekvés jegyében született.

És ezért számomra Európa nem egy földrajzi név és nem egy kényszermátrix, az észlila akácok klubja.

Hanem egy olyan eszmény, amelyre vágyik az ember, és amely nélkül, hisz ilyen a remény, nem lehet élni.