Vasárnap országjárásra vetemedtem, s amint román falvakon haladtunk át, azonnal látszott, hogy valami nagy nemzeti bánat nyomja a nép szívét. Az emberek kiültek a kispadra, és üveges szemmel bámultak maguk elé, lábuk idegesen meg-megrángott, a feszültség pattogott, mint a szikra a régi tud-fantasztikus filmekben, olyiknak még a keze is ökölbe szorult és sújtott valamerre a levegőben, arra nyugat felé. A popák kijöttek a templomból, tömjénfüsttel borították be a falvakat, és mindenkit a szombat esti gonosz Conchita rontásától-rántásától, Wurstlijától óvtak. Hiszen az maga volt a hétfejű sárkányon lovagló Belial, a szörny, a szakállas ördög, aki mégsem kan és nem is nősténysátán, hanem a román versenyző előtt kétszáz sárkányhosszal a megtestesült Eurovíziós dalfesztivál győztese volt...

Bezzeg a magyar falvakban volt ám hejehuja, dínom-dánom, hegyen-völgyön lakodalom-sokadalom, móka, kacagás, hiszen Kállay Saunders Bander az ötödik lett, a második legjobb magyar hely, amit az Eurovíziós dalversenyen magyar valaha elért. Ezzel mintegy Európa megbecsülését és csodálatát vívták(-tuk) ki, amire nem volt példa Mátyás király óta, ha az újabb kori olimpiákat nem számítjuk, meg a Nobel-díjasokat, de azoknak a jobbikosok (a nemzet negyede) nem is szoktak örülni, bár már leköpni nem tudják, hacsak a sírjukat nem odaát Amerikában, ahová régebbi és jobban jobbikos politikai rendszerek átűzték.

Az egyik román országos napi híristálló azt fájlalta, mert hát a nemzeti közfájdalomban is vannak különösen sérelmes emlékek, hogy a magyar lakosság a román produkciót nem pontozta egyetlen pontocskával sem, míg ellenbógen a román(iai) dalrajongók tíz vagy tizenegy pontot ajándékoztak a magyar produkcióra. Az újságskriblernek a nemzetileg programozott agyában fel sem villant, hogy esetleg vagányabb-méltóbb volt a dal a díjra, mint az utána következők bármelyike. Nem, ezt derék nacionalista melománynak szigorúan tilos még csak feltélteleznie is.

Pedig világos a képlet. Mi Duna-medencei marakodó kisnépek csak akkor leszünk nagyok, ha az egymás nyakára hágás helyett kölcsön- és csereviszonyt alakítunk ki. Mondjuk, kikap a magyar válogatott focicsapat Bukarestben és Budapesten is – ami magunk között szólva az utóbbi időben már nem is szenzáció –, cserében viszont megengedik a vesztes félnek, hogy a MOL benzinkutaknál magyarokat is alkalmazzanak. A Neurovíziós dalfelsztivál magyar versenyzője a befutó, erre a románoknak fájdalomdíjként megengedik, hogy román zászlót tegyenek ki a debreceni Aranybikára, és emléktáblát leplezhetnek le az 1919-es megszállás emlékére. Egyikük vajaspogácsát, paprikás kolbászt gyárt, a másik mititejt, puliszkát, vinettát. Nagy ünnepeken cserélnek. Székelyzászlóval felszerelt Dácia dustereket exportál Románia, románul beszélő roma orvosokat és feltalálókat küld haza Magyarország. És így tovább…

Meglátjuk, olyan példás világbéke lesz itt, hogy az oroszok csak az öklüket fogják harapdálni szégyenükben, minden hódításukról lemondanak Rettenetes Ivánig visszamenőleg, Putyin kolostorba vonul, II. Miklóst cárt eltemetik a Kreml falánál (ugyanis Lenin feltámad), üres lesz a mauzólem, és lehet mindent elölről kezdeni. Például valamennyien megalapítják az Európai Uniót, mindenki belép, és teljesen egyenlők lesznek, egymás nyakába borulnak, és nem rendeznek többé Euro-víziós fesztiválokat, csak állatsimogatókat meg kolbászfesztiválokat.