Fehér holló, fekete hollók – 2013. március elsején jelent meg az a cikkem, melynek ez a címe, s amely arról szólt, a magyartanárok egyik általam ismert városban sem járnak el a kulturális rendezvényekre. Kivételek persze mindig és mindenütt akadnak, de tényleg kivételszámba mennek, és a jelenséget nem az ő segítségükkel lehet megérteni.

Másnap vagy hát mindenesetre legközelebb, amikor bementem az egyetemre, összefutottam az egyik egykori tanítványommal, aki eltöprengett az indulatomon, és arra jutott, a rengeteg adminisztratív teendő akadályozza meg abban, hogy mindenüvé eljusson. Sok mindenre kíváncsi, sokfelé el is megy, de nagyon be kell osztania az idejét, hogy mindenféle tantervek, gyűlések, szülői értekezletek és egyebek között még arra is időt szakítson magának.

Nemrég pedig klikkelgettem, és az Erdélyi Figyelő aznapi műsorában egy tanárnővel készült interjút fogtam ki, aki azt fejtegette, a tanároknak gyakorlatilag semmiféle tekintélyük nincsen, hiszen a fizetésük a nullával egyenlő, a tekintélyük szintén, tanár szülők gyermeke azt látja, hogy mindenki másnak mindene megvan – hogyan győzze meg a tanár még akár önmagát is, hogy amit cselekszik, az fontos, sőt, elengedhetetlen? Megfizethetetlen – ennek a szónak nem kéne azt jelentenie, hogy meg sem próbáljuk megfizetni.

Ugyanakkor már többször hivatkoztam arra a zilaji (Ady is így írta, a Zilahot nem szeretem) tanárcsoportra, amely elképesztő lelkesedéssel és nagyvonalúsággal végzi a kötelességét, amely már sokadszorra hívja meg a Látó szerkesztőségét (tegnapelőtt jártunk ott ismét, és ismét remekül éreztük magunkat). És az elmúlt egy esztendő folyamán ismerkedtem meg jobban azzal a tanárral, aki nem magyart tanít ugyan, de aki hosszú évek óta rendszeresen biciklitúrákat szervez, és ez csupán az egyik apró, bár jelentős szelete a tevékenységének.

Próbálom összeegyeztetni valahogy a valóságnak azt a két aspektusát, amelyeket én is látok és érzékelek, és amelyek ellentmondanak egymásnak. Az lenne a titka az utóbb említett tanárnak, hogy egyházi iskolában oktat, és ott mások a körülmények? Vagy az lenne a magyarázat, hogy akinek családja van, annak másféle teendők is a nyakába szakadnak?

Nem tudom, de minden megértésem és empátiám ellenére kénytelen vagyok megállapítani, hogy a kivételek ugyanabban a rendszerben tanítanak-dolgoznak-tevékenykednek, mint a többiek. Zilajon nemcsak a szervezők jöttek el, ami arra enged következtetni, hogy ha a tantestület egyik tagja szervezi az irodalmi délutánt, akkor a kollégákat is sikerül odacsábítani. És ha egyszer részt vesznek egy jól sikerült beszélgetésen-találkozáson-felolvasáson, akkor másodszor már talán a szép emlék is odavonzza őket.

Az államnak egészen nyilvánvalóan megrendítő bűnei vannak az oktatás terén. Legyintő cinizmusa oda vezetett, hogy egy egész tanár-társadalomnak kell megalázottnak éreznie magát, és világos, hogy a községekben-falvakban még százszor elkeserítőbbek a feltételek – igaz, jártam én már falusi iskolában is, ahol egy tűt nem lehetett leejteni, és a gyermekek lelkesedése nem ismert határt.

De ha gondolatban végigveszem azokat a példákat, amelyeket az előbb soroltam fel, azt hiszem, mégiscsak van egy lehetőség az elveszni látszó tekintély visszaszerzésére: a szenvedély és a szeretet. A bicatúrázó kamaszok valószínűleg visszafogottan hallgatnák, ha erről beszélnék, de hát akkor fogalmazzunk úgy: pajtásai ők a velük túrázó tanároknak, akikről bár tudják, hogy nem diákok, könnyebben és sűrűbben kilépnek a szerepükből, és ezáltal a diákok is velük szemben.

Az állam (nem győzöm ismételgetni) gyalázatos bűnökkel dicsekedhet. Az önállóságnak azonban az az egyik feltétele, hogy ne tegyünk mindent függővé tőle. Legalább olyankor, amikor nem muszáj.