Az ember bekapcsolja hajnalban a tévét – erre még a konyhában rádiózás korában szokott rá, vagy nagybátyjától, atyjától ellesve, őket utánozva –, és lecsavarva a bemondó szenzációt lihegő hangját, a képernyő bokájánál futó híreket olvassa. Persze soha sem pont a futószalag kezdeténél kapja el az információt, így aztán a csonkultból merőben téves, vérmes, abszurd következtetéseket von le, ki, el.

Példának okáért a minap is leolvasom, hogy az utóbbi három esztendőben több mint ezer esetben tapasztalták az oktatási hatóságok (és hatástalanságok), hogy iskolás korú gyermekeink fegyverrel állítottak be az iskolába, amit sikerült tőlük elszedni. A fegyverzet meglehetősen változatos volt, azonban igazi visszacsapó reflexíjat nem találtak az éber pedagógusok, pedellusok, tornatanárok és takarítónők a tanuló ifjúság harciasabb vagy önvédő egyedeinél testi motozás vagy testi erőszak alkalmazása közben. Ettől meg voltam nyugodva, hiszen ez esetben kizárhatók a körből a magyar és tatár gyerekek, akikre ez a könnyűlovassági fegyver jellemző, különben is az iskolák nincsenek lótartásra és -garázsolásra berendezkedve, és a diák sem távozik órák után lóháton visszafelé nyilazva tanárra, vetélytársra, első tanuló, könyöklő stréberre vagy zsíroskenyerét/mobiltelefonját elszedő szegényebb sorsú, de annál nagyobb testi erővel rendelkező agresszív társára.

Az iskolába behordott fegyverek a gázpisztolytól az apuka titkos fiókjából kiemelt revolveren át a marokfegyverek egész arzenálját felvonultatja, vannak még jelentős számban bunkók, bézbal(hé) ütők, kések, tőrök, hentesbárdok, kézresimuló fejszécskék, fokosok, veszedelmes parittyák. Nem szólt a híradás uzikról – izraeliek kizárva, sem kalasnyikovokról, aminek okán a keleti blokk országainak harcis szláv ivadékai sem jöhetnek szóba. Hiányoztak a motorosfűrészek, a druzsbák és a capinák (kampós rönkhúzó szerszámok)... és ekkor fogtam gyanút, hogy ilyetén állásánál a dolgoknak ama ezer fegyverviselési esetet nem is az egyre ritkuló erdőkkel koszorúzott Kárpát-Duna nagyhazánkban követték el, hanem a világ más tanterén.

Ennél fogva türelmesen megvártam, míg a bokaszalag újra arra a várt hírre csavarodott, és ekkor derült fény agysejtjeimben, hogy a nagy-britanniai iskolák növendékei a szóban forgó, forrongó, fegyvert rázó paramilitánsok. Gondolom, elsősorban Észak-Írországban, ahol a közmondásosan jó katolikus-protestáns viszonyt ápoló közösségek fiataljai szerelkeznek fel reggelenként iskolába indulva önvédelmi taneszközökkel. De az sem kizárt, hogy az Angliát fenyegető bevándoló/munkavállalók özönéről és annak veszedelmes voltáról ugató brit sajtó hatására hívja félre a szülő a gyermekét és az uzsonna mellé egy kettészelt zsömlye között átadja a család féltett, regisztrált marokfegyverét, hogy a tanuló megvédhese magát a piszkos idegenektől.

Az iskolai aggresszió a reggeli békés szendergéseinkből felriasztó hiradók szerint terjedőben, eszkalálódik, mint a vietnámi háború. (Ekkor tanulta meg a világ e szociológiai terminus technicust.) A leszámolás azért válik feszkó-oldószerré, mert odakint a művelt nagyvilágban egyre kevésbé bíznak a fiatalok (és nem csak) az emberi és végső soron az isteni igazságszolgáltatásban. Nem is remélik, hogy a rajtuk esett sérelmek, sértések, jogfosztogatások, a társadalom állapotából vagy a család légköréből fakadó depressziós hangulatok, kilátástalanságok, lelki krízisjelenségek gyógyíthatók, kinőhetők, gyógyszeres vagy jogorvoslati kezeléssel megszüntethetők. Ekkor veszik kezükbe a saját sorsukat alakító eszközöket. A következmények nem érdeklik őket. Bele sem mernek gondolni. Azt már másokra vagy a golyóra bízzák.

Szerencsére nálunk – egyelőre – a tanuló csak túlterhelt táskáját, jobb esetben laptopját, notebookját cipeli magával reggelente, és a füzetét vagy a tankönyvét, nem pedig a tankját felejti otthon.