Nem szeretem sem a sci-fit, sem a horrort. Sem filmben, sem könyvben. Úgy vagyok vele, hogy minek izguljon az ember nem létező dolgokért, minek borzongjon valaki termékeny fantáziája miatt, amikor az élet is nyújt elég borzongást? Minek nekünk drága pénzen Hollywoodban legyártott rémtörténet, elég ha szétnézünk magunk körül, s máris valamely termékeny fantáziájú science fiction rendező statisztájának érezhetjük magunkat. És azok is vagyunk – egy, az elképzelhető legmagasabb hollywoodi költségvetéssel készülő megaprodukciónál is drágább reality show statisztái.

Csakhogy ez a show nem pusztán imitálja a valóságot, hanem maga a valóság. És nem is interaktív, nem a nézői igény alakítja. Ha nézők lennénk, szavazhatnánk, kiszavazhatnánk a főkolomposokat. De nem nézők vagyunk, hanem szereplők – mellékszereplők, olyan statiszták, akik elviszik a balhét, ha a rendező melléfog. Tudom, a háborús filmek általában tarolnak a mozikban, sőt, előre borítékolható a kasszasiker, ha kosztümös vagy látványos effektekkel telezsúfolt tudományos-fantasztikus a történet.

Ha moziban nézném, ami most a fejünk fölött, a szemünk előtt zajlik, talán még el is ismerném a rendezői-produceri zsenialitást. Így, a valóságban viszont már kevésbé tetszik.

Borzongani azonban tudok. F-16-osok röpködnek Aranyosgyéres fölött, harci delfineket vezényeltek Washingtonból a Fekete-tengerre, s büszkén hirdetik, hogy a NATO hadgyakorlatok történetében először vetették be a harci állatokat. És persze hadihajók s ki tudja még mi minden drága, szárazföldi, vízi és légi harci csoda tűnt fel eddig unalmasnak hitt életünkben.

Szép lassan már egy kisebb hadsereggel felérő amerikai katona állomásozik Romániában, Lengyelországban, a balti államokban, azaz Oroszország közvetlen szomszédjában, határaitól néhány kilométerre, pusztán azért, hogy megmutassuk – „a civilizált Nyugat” erősebb Oroszországnál, Obama jobb Putyinnál. Nem mintha ezt nem tudtuk volna eddig is, nem mintha mifelénk ebben bárki is kételkedett volna. Edward Snowden szerepzavara igazán nem volt jellemző erre a térségre. Eddig.

Én most sem hiszem, és nem is állítom, hogy az alaphelyzet változott volna, de ez a katonai erőfitogtatás, az Ukrajna kapcsán tanúsított igenis egyoldalú, nem azonos mércével mérő nyugati álláspont nem hiszem, hogy különösebben jót tenne Amerika európai imidzsének, az pedig holtbiztos, hogy Európának, az Európai Uniónak jelentős károkat okoz.

Épp most, amikor mélyponton van a lakossági bizalom az Unió irányában, amikor egyre többen kérdőjelezik meg annak szerepét, akár szükségességét, létjogosultságát is, nem valószínű, hogy az európai polgárokban az hozza vissza a hitet, hogy teret adunk ennek az – úgy tűnik, soha véget nem érő – orosz-amerikai kakaskodásnak, annak, hogy a mi bőrünkre a tűzzel játszanak. Azt hiszem, az amerikai lakosság sem lenne túlzottan lelkes, ha a  harci gépek az ő városaik fölött röpködnének és a csodafegyver harci delfinek nem a Fekete-tengeren, hanem mondjuk a Miami Beach közelében mutatkoznának be, és azt is közölnék az amerikai lakossággal, hogy nemcsak San Diegoban, hanem Szevasztopolban is képeznek harci delfineket és oroszlánfókákat...

Az Európai Unióval kapcsolatosan pedig még a megrögzött uniópártiakban is sokasodnak a megválaszolatlan-megválaszolhatatlan kérdések. Az immár hatodik éve tartó gazdasági-pénzügyi válságot komolyan megérző, megszorítások sorozatát átvészelő uniós polgárok joggal teszik fel a kérdést – erre van pénz? Hiszen a NATO mi is vagyunk, s ha nem is olyan mértékben, mint az amerikaiak, a mi adónkból is finanszírozzák ezt a háborús realityt, aminek költségeit eddig még senki sem merte bejelenteni.

Most, a kelet-ukrajnai zavargások idején a nyugat felteszi a kérdést, hogy honnan van fegyverük a lázadóknak (szakadároknak, forradalmároknak stb. )? A válasz – nyilván Oroszországból, s ez minden bizonnyal így is van. De miért nem teszik fel a kérdést, hogy honnan volt a Majdan forradalmárainak fegyvere? Mert az biztos, hogy nem Oroszországból, s az is biztos, hogy nem csak a Majdan fegyvereit, hanem az egész többhónapos mozgalmat valakik pénzelték.

És persze most már van pénz Ukrajna megsegítésére is, csak hogy borsot törjünk Putyin orra alá, miközben néhány hónappal ezelőtt még abszolút hidegen hagyta Brüsszelt és Washingtont egyaránt a kijevi segélykérés.

Nyilván, az igazi demokrata nem a hasa által vezérelt, nem lehet ennyire önző, ha a demokrácia védelméről, a jogállamiságról van szó. Csakhogy egyre hihetetlenebbül cseng ez az úgymond a demokráciát védő álláspont. Egyre többen fogalmazzák meg: mennyire demokratikus az a hatalom, amely forradalomnak nevezett puccsal került hatalomra, fegyveres szélsőségesek taposták ki a trónra vezető útját? Mennyire demokratikus az a kormány, amelyben helyet kapott egy neofasiszta, xenofób, kisebbséggyűlölő formáció is? Tényleg akkor cselekszünk helyesen, ha pénzünkkel, NATO-nkkal, vagyis akár „életünkkel és vérünkkel” is védelmezzük azt a kormányt, amely Európában elsőként, helyet és teret adott a barnaingeseknek is?

Ha nem tesszük, nyilván egy újabb Moszkva-bábkormány kerül Ukrajna élére. De melyik a veszélyesebb? Nem Amerikának, hanem nekünk európaiaknak... Hogy függünk az orosz gáztól? Hát persze, hogy függünk. De a szaúdi és más öbölmenti monarchiák olajától is, és – legalábbis nekem – valahogy ezek az államok sem tűnnek a demokrácia és a jogállamiság fellegvárainak, mégsem fenyegeti őket senki NATO-hadgyakorlatokkal. Lehet, hogy az én értékítéletem deficites, de ha már parolázni kell az energiáért, akkor inkább Putyinnal, mintsem a szaúdi vagy bahreimi uralkodóval teszem. S azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.

Nem olyan nagyon rég, a krími referendum után ugyanezen a felületen írtam azt, hogy egy biztos: ha a NATO bemegy Ukrajnába, az a harmadik világháború nyitányát jelentené. De nem teszi... Ma már nem vagyok ennyire biztos benne. Fegyverlobby szagát érzem a háttérben.

A show folytatódik.