Sajnálom, hogy egyes olvasóimnak e jegyzet nyomán ismét nem leszek „ jó magyar”. Most éppen azért, mert nem rendelem meg az újraválasztott magyar miniszterelnök előszobába ajánlott mellszobrát... Pedig nem mondható drágának, mindössze 4400 forintért kínálják az interneten is, amennyiért egy jobb pesti étteremben a vacsorát alig lehet kifizetni.

Az ajánlásban ott szerepel, hogy az igazi magyarok megvásárolják! Hűha! Hát én soha nem tartottam magamat „igazinak”, ezt a jelzőt már rég átengedtem azoknak, akik annyira szeretnek tüntetni a magyarságukkal. Már elnézést, hogy ilyen kurtán-furcsán lemondok a szoborka-vásárlásról, annak ellenére, hogy a miniszterelnök  újabb győzelme kapcsán szó szerint megígérte, hogy „fényes jövő vár Magyarországra”. Van, aki ezt egy percre is kétségbe vonja?

Nem szerettem volna kikotyogni, de ha már a helyzet így hozta, hadd mondom el: a nem vásárlás okainak egyike most éppen egy másik nagy magyar körüli ügyködésem. A nagycenki alapítású Országos Széchenyi Kör helyi csoportjának kezdeményezésére szeretnénk szobrot állítani Szatmárnémetiben a XIX. századi magyar reformmozgalom legmarkánsabb alakjának, amihez jó hátszeled ad az a tény, hogy az RMDSZ ismét kormányon van, de ami így is sok munkával jár.

Meglehet, a fényes jövőt ígérő miniszterelnök ország és nemzetgyarapításban gróf Széchenyit is túlszárnyalja, pláne ha még többször újraválasztják, ám elnézést, de magam a két 7-es éveimhez közel ezt nem győzöm kivárni.

A rendszerváltáskor, a közép-és kelet-európai diktatúráktól megszabadulva, naivul azt hittük, hogy az önimádatra, önmutogatásra s vele akár az enyhébb önkényuralomra alapozott rendszerek nem térnek vissza egyhamar. Mert a többpártrendszer, a pluralizmus ezt önmagában is megakadályozza. Lám, tévedetünk, mert az eltelt negyedszázad alatt itt is, ott is felütötte fejét. Mi több, manapság egyre gyakrabban hallani az igazolást: a gazdasági válság okozta bajok kiváltotta társadalmi elégedetlenséget, a mind radikálisabban fellépő,  s nem egyszer a szélsőségek által irányított tűntetéseket csak keményebb kormányzással, benne a sajtószabadság és más szabadságjogok megnyirbálásával lehet megfékezni.

Az újraállamosításokegyik alapvető célja az, , bármivel is indokolják, hogy az alkalmazottakat, ha úgy tetszik, a dolgozókat jobban tudják ellenőrizni, benne azt is, hogy hova járnak szabadidejükben, milyen párttal, milyen civil szervezetekkel tartanak kapcsolatot. Ha nem tetszik, fel is út, le is út. Ez a „mindenkiről mindent tudni” mechanizmus kiválóan működött a szocializmus éveiben. Miért ne működhetne ma is? Könnyű elképzelni, mi volna, ha az Európai Unió olykor nem szólna oda erélyesebben, mint például az új magyar alaptörvény oly módon való elfogadásakor, amivel csaknem teljesen kiiktatták volna a kormányzás ellensúlyait.

Ahol olyan erős egyéniség vezeti a kormányt és az uralkodó pártot, mint most az anyaországban, ott a nemzeti érdek túlhangsúlyozásával és egy kis szórakoztató populizmussal ismét könnyen kialakulhat az egypártrendszer, mert amint tapasztaljuk, efelé mennek a dolgok.

A nagy önimádók és önmutogatók árnyékában aztán törvényszerűen megjelennek a kisebbek, akik rendszerint a nagyfőnök dicséretéből élnek. Nemrég részt vettem az MPP volt elnöke által vezetett budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet egyik erdélyi tanácskozásán a helyi vállalkozókkal. Félórás beszédének jó részét az Elnök Úr az intézet kitalálójának és őt székébe ültetőjének dicséretével töltötte ki. Aztán a kiosztott, szépen szerkesztett könyvalakú tájékoztatóból egyebek közt megtudtuk, hogy neki is vannak ám érdemei, nem is kevés. Ezt hivatott hangsúlyozni az a tájékoztató végéhez csatolt mintegy 30-35 fénykép, amelyek többségén gesztusai szerint értékes útmutatásokat ad hallgatóinak.

Mert útmutatások nélkül ismét csak botladozik a magyar, s nem áll össze az a nagy nemzeti összetartozás, amiről a győztes párt vezetői tényként beszéltek a siker nyomán.