Valaki visszaadta díszdoktori címét a MOGYE-nak, a marosvásárhelyi orvosi egyetemnek. Az ügy önmagában is figyelemre méltó, mert manapság az ilyesmit – a doktori titulusról nem is fecsegve – gyakrabban osztogatják joggal és jogtalanul, mint a lovagi címet vagy hercegi és bárói rangot a középkorban, koraújkorban, vagy az első világháborús kedvenc hadi szállítóinak Ferenc József. (Az agg Burg-oroszlán sem volt ám szűkmarkú, magunk között szólva.)

A figyelemreméltóság abból adódik, hogy a díszdoktorságot nem szokták visszaadni. Csak meglehetősen erős felindulásból. Vagy hosszas fontolgatás után. A díszdoktorság ugyanis a megbecsülés jele. Úgy általában, ha nem lappang a háttérben egyéb megfontolás: politikai haszonlesés, lakájtempó, udvariassági gesztus, jószimat, lekenyerezés, előnyös pályabiztosítás, jövőszervezés. Vagy tervfeladat. „Egyetemünk ebben az évben ennyi és ennyi díszdoktort fog avatni, ennyi arany- és gyémánt diplomát fog kiosztani, ennyi akadémiai tagság megszerzése lenne elvárható, hogy a nagyobb díjakról ne is beszéljünk.”

No de félre a tréfával. A díszdoktori címet visszadobó tudós orvosdoktor tiltakozásul tette, ugyanis mélyen és tartósan – és főleg joggal – felháborítja az a bánásmód, az az orcátlan törvénytelenség és törvénytiprás, amellyel a MOGYE mai vezetői megkísérlik megakadályozni – eddig fényes sikerrel az egyetemi autonómián jóval túlnövő pimaszsággal, elnéző kormánytámogatás mögött dacolva – a magyar kar létrehívását.

Eddig az egyetértés közöttünk. Innen azonban útjaink vagy nézeteink elválnak. Ugyanis én azt gondolom, hogy a intézmény vezetői, még ha az ő kezükből fogadta is el egykor a díszdoktori címet a professzor, nem azonosak magával az intézménnyel. Az intézmény mint működő és működtetett Egész: hosszú folyamat, amely magában foglalja szociológiailag vagy történetileg a teljes intézménysorsot a születéstől a mai napig, a tegnapelőttől e pillanatig. És benne minden ember színész – mondhatjuk Shakespearet parafrazálva –, aki a kor szellemében vagy azzal szembemenve cselekszik. Meghatározott minták szerint tesznek, élnek, dekáznak. Következik ez neveltetésükből, a kapott felhatalmazásból. Élettapasztalatukból. Aki a díszdoktorságot adta – bármilyen megfontolásból – azt az intézmény pillanatnyi érdeke is vezette, és ahhoz az is szükséges volt, hogy az intézmény egyáltalán létrejöjjön, orvos-évjáratot orvos-évjárat után neveljen ki, tanárokat válasszon, léptessen fel, működtesse az intézményt.

Ezért írhattam azt, hogy ha maga az intézmény egykori nevelte adja vissza a címet, ezzel a gesztussal az idő távlatából racionálisan szemlélve elsősorban azok munkáját tagadja el magától, akiknek hálával tartozik, amiért azzá nevelték, amivé lett. A pillanatnyi helyzet nem egyenlő az intézmény egész történetével, és a díszdoktor éppen úgy része ennek a történelemnek és felelős érte, mint azok, akik ma méltatlanul viselkednek. A díszdoktor neve azért marad fenn, mert kiválót alkotott, talán éppen az egyetem érdekében is, azoké, akiknek visszaadta, azért, mert negatív hivatkozási alap lesz ostobaságuk a jövendőben.

Másfelől ez az áldatlan állapot több tényező összejátszása. Hogy mást nem mondjunk, sajnos azoknak lett igazuk, akik már 1962-ben ellenezték a kétnyelvű oktatás bevezetését, az évfolyamok párhuzamosítását. Látnoki képességükre az utókor szerzett fájdalmas hitelességet. Ugyanis az ország történeti fejlődése az elsivárosodás és a – minden áron való – romanizáció felé lépdelt. Kis kitérőkkel, megtorpanásoktól sem mentesen. Gondoljunk csak vissza arra a káderimportra, amelynek segítségével sietve építették ki hadállásaikat az egyetem másnyelvűsítése érdekében az oktatási kiskirályok. A Pop D. Popák megjelenése, ajnározása, udvarias előreengedése, a magyar tanerők előzékenysége, amellyel a fiatalabb román kollégáikat helyettesükké tették, majd azok aggályok nélkül küldték nyugalomba mestereiket. És vették át az uralmat, tartósították (kihelyezésekkel) a végzősők eltávolítását a magyar egyetemi közeg szomszédságából, tudatosan elfeledkezve a magyar oktató-utódlásról. Volt egy lehetőség – elszállt, vissza se tér – 1989-1990 fordulóján. És amikor 2005-ben a mondott professzor átvette a díszdoktori címet az egyetem vezetésétől, a helyzet aligha különbözött a maitól. A szkeptikusoknak lett sajnos igazuk.

Végezetül vissza lehet adni a címet, ez egy szabadnak látszó ország, de talán előbb meg kellett volna vizsgálni, kitől is fogadjuk el. Belátni az erkölcsi következményeket.

Ha tehát én elégedetlen vagyok a városom polgármesterével (az vagyok), akkor az a helyes tiltakozás, ha visszaadom vásárhelyi személyi kártyámat? Nekem ugyanis nem osztottak még lapot. Se díszt, se pirosat.