Most már biztos, hogy továbbra sem lesz parlamenti képviselete egyetlen magyarországi nemzeti kisebbségnek sem, mert egyetlen kisebbségi nemzeti közösség tagjai sem regisztráltak kellő számban ahhoz, hogy esélyük legyen rá. Erdélyi magyarként szemlélve a történteket szinte hihetetlen az egész, de igaz.

Első ránézésre a hiba a saját készülékben keresendő. De ha másodjára is ránézünk erre a bonyolult képre, már nem biztos, hogy ennyire egyértelmű a hiba forrása.

Magyarországon ugyanis tizenhárom történelmi nemzeti kisebbség él hivatalosan (a nemzetiségi törvény hatálya alá azok a nemzetiségek esnek, amelyek bizonyítottan több mint száz éve élnek az ország területén) s csak azért nem tizennégy, mert a zsidóság saját döntése folytán nem tartozik a törvényben elismert nemzetiségek közé. A magyarországi zsidók elsősorban magyarnak tekintik magukat, nem kívánnak élni e közösségek számára felkínált lehetőségekkel, ami mindenekelőtt a kisebbségi önkormányzati rendszert jelenti. A 2011-es népszámlálás adatai szerint 644 524 személy, vagyis a lakosság 6,5 százaléka vallotta magát valamelyik hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak, de becslések szerint a nemzeti és etnikai kisebbségek tagjainak valódi létszáma ennél magasabb, a népesség mintegy nyolc-tíz százalékát teszi ki.

A magyarországi politikum negyedszázados alkotmányos mulasztásban van a nemzetiségekkel szemben, s bár az új választójogi törvény ennek a helyzetnek az orvoslását ígérte, minden maradt a régiben, csak felbokrétázva. Az új jogszabály úgy tett, mint a mesebeli lány – hozott is meg nem is, adott is meg nem is.

Mindeddig a kétharmad hiányára hivatkozott a magyar törvényhozás, amikor a kétoldalú kapcsolatokban folyamatosan az orra alá dörgölték a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletének hiányát. Végül is jogosan, hiszen míg a Budapest által, a kisebbségpolitikájuk miatt bírált szomszédos államokban biztosított a kisebbségek parlamenti képviselete, addig Magyarországon annak ellenére sem, hogy ezt alkotmány írta és írja elő. Igen, létezik nemzetiségi törvény, létezik kisebbségi önkormányzati rendszer, amely a kisebb népcsoportok számára az identitásmegőrzés szempontjából talán sokkal hatékonyabb is, mint az egyszál képviselő a parlamentben, de ahogy a közmondás tartja: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. A látszat pedig ilyen téren egyáltalán nem a magyar politikumnak kedvez.

És nem is csak látszatról van szó. 2002-ben, a választások után figyeltem fel először egy keserű hangú nyilatkozatra. Egy kisebbségi vezető, történetesen a német, nyilatkozta akkor azt, hogy ez a választás sem szólt róluk is, megszokott módon a magyar politikai pártoknak egyetlen szavuk sem volt a lakosság tíz százalékához.

A magyar köztudatból valóban hiányzanak a hazai kisebbségek, a lakosság egyszerűen nem vesz tudomást az itt élő nemzetiségekről, a kisebbség és etnikum szavakat csakis pejoratív értelemben, a cigányságra vonatkoztatva használja. A politikum pedig úgy fél ettől a rétegtől, mint ördög a tömjénfüsttől, és ha a politikai logika mentén szemléljük a kérdést, érthetően.

Amennyiben megjelenne a tizenhárom nemzetiségi képviselő a magyar parlamentben akkor számolni kellene azzal, hogy szoros eredmény esetén bizony a kisebbségek dönthetnék el, hogy melyik erő alakíthat kormányt, vagy legalábbis befolyásolhatnák több fontos jogszabály sorsát. Ezeknek a képviselőknek, így a mögöttük álló közösségeknek is, „udvarolni” kellene, ígérni valamit, számolni kellene az igényeikkel. Ahogyan Romániában is történik, ahol nem most, a harmadik Ponta-kormány felállításakor történt meg először, hogy a kisebbségi frakció nélkül nem lehetett volna kormányt alakítani. Biztos, hogy nem lett ettől jobb a bolgár vagy ukrán vagy örmény közösség helyzete, lehet, hogy ha a magyarországihoz hasonló kisebbségi önkormányzati rendszerük lenne, sokkal többet is elérhetnének. Lehet, de nem biztos. Az viszont biztos, hogy így a román többségi lakosságban is tudatosodik, hogy nemzetiségi közösségek élnek az országban, amelyekkel tetszik, nem tetszik, számolni kell.

Az is érthető, hogy általában az ellenzék, bármennyire demokratikusnak mondja magát, ódzkodik a kisebbségek parlamenti képviseletétől, hiszen ugyancsak érthető módon, ezek a közösségek, jól felfogott érdekük folytán inkább a hatalomhoz, a kormánypártokhoz csapódnak, így egyetlen politikai erő sem számíthat rájuk állandó partnerként, támaszként. Magyarországon is ez történt, közel negyed százada senkinek sem akaródzott igazán plusz tizenhárom bizonytalan mandátummal számolni.

És most, amikor a kétharmad birtokában végre rendezhetővé vált a kérdés, lemoshatóvá a magyar demokrácián esett szégyenfolt, az „unortodox” megoldás ellen nem tiltakozott igazán sem az ellenzék, sem a civil társadalom, az általában aktív jogvédő szervezetek harci kedvét sem keltette fel a nyilvánvalóan diszkriminatív megoldás. Az új törvény ugyanis félembereket csinált a magyarországi nemzeti kisebbségekből, akárcsak a határon túli magyarokból – mindkettőtől elvette az egyik voksot. A külhoniak nem szavazhatnak egyéni képviselőre, így voksuk csak fele értékű, a magyarországi kisebbségektől pedig a listás szavazat lehetőségét vette el úgy, hogy szinte semmit nem ad helyette. A jogszabály nem parlamenti képviselőt, csupán úgynevezett szószólót biztosít a kisebb számú közösségeknek, vagyis olyan képviselőt, akinek nincs szavazati joga, csupán véleményt nyilváníthat a kisebbséget közvetlenül érintő kérdésekben. Azaz, a magyarországi román, szlovák, ukrán, szerb, lengyel stb., bár magyar adófizető, nem szólhat bele, sőt még véleményt sem mondhat a mindennapjait érintő gazdasági, oktatási, egészségügyi, adópolitikai stb. kérdésekben. És még ehhez is regisztrálnia kell a nemzetiségi listára, le kell mondania általános szavazati joga egy részéről.

Ezt nem tették meg, még a német és roma kisebbség se, amelyeknek létszámuk alapján esélyük lehetett volna egy-egy parlamenti képviselőre. Mindösszesen 19.857 roma, 15.389 német, 1630 horvát, 1319 szlovák és ötödikként 649 román regisztrált. A többiek száma elenyésző. Kaltenbach Jenő, volt kisebbségi ombudsman a napokban így fogalmazott: „Talán majd az unokáink, ha akkor még lesz, akit ez a dolog érint. Ha így megy tovább, nem vagyok benne biztos.”

Én sem. Sőt, ennél sokkal pesszimistább vagyok, és úgy gondolom, hogy ha valami nem változik összeurópai szabályozás szintjén, hovatovább a nemzeti kisebbségek nem csak félemberek lesznek, hanem egyszerűen nem lesznek. Sem Magyarországon, sem máshol. Ez még optimális esetben is csupán idő és a kisebbségi közösségek létszámának függvénye, de nyugodtan számolhatunk a kijevihez hasonló politikai történésekkel is.

Azért, hogy ez mégse így legyen, sem az összeurópai kisebbségi „fájdalmakra” teljesen süket többség nem fog tenni, sem önmagukban e közösségek sem tehetnek semmit. Külön-külön jelentéktelen félemberek maradunk, az egyetlen lehetőség az, amit az RMDSZ és partnerei tavaly már sikertelenül megpróbáltak a Minority Safe Pack kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezéssel – közös erővel bejelentkezni az európai köztudatba.