Az az értelmes, érzékeny, sebzett, nyugtalan arc – ez jutott eszembe, amikor a fényképet megláttam, s az utolsó jelzőn kívül rögtön be is írtam alája; a ’nyugtalan’-t most sem teljes meggyőződéssel, mert valami olyasmi kellene, ami az idegekkel függ össze, mégsem az idegbajra utal. Idegbáj inkább, ha már.

A képen Csíky András volt Bogdán Zsolttal a Doktor Faustus tragikus históriája című előadásban, és az ő, a Csíky arca látszott, mert az öreg és a fiatal Faustus találkozásának egyik pillanatát látjuk a fotón, ahogy az előbbi fájdalommal és kétségbeeséssel ráhajol az utóbbira, majdnem sírva átöleli. Az arcán ott vonaglik minden, amit az előbb leírtam, és minden, amit csak érezni lehet, megfogalmazni nem.

Számomra ő a saját nemzedékének a legjelentősebb színésze. A jelzők és az értékelések sok mindentől függnek, az enyém például attól, hogy Kolozsváron jártam a legtöbbet színházba, és mindig is megrendülök, ha egy olyan embert látok, aki tehetséges, érzékeny, értelmes és rejtőzködő. Márpedig ő mindez volt és maradt az emlékezetben, hiszen néhány esztendeje nem játszik, s a városban is ritkán látni. Visszalépett, sebzetten és zárkózottan. Az élet nem kíméletes, és a színészeknek lehetőségük sincs, hogy időt adjanak a szeszélyeinek.

Többször írtam már róla, mégsem állom meg, hogy ne idézzem A félreértés beli csodálatos alakítását. Olyan néma szerep volt az, mint a fényképek amilyen némák, és olyan kivételesen oldotta meg, annyira finoman érzékeltetve, hogy mindent ért, de nem szól bele semmibe, annyira kíméletlenül kiáltva oda azt a „nem!”-et, annyira minden idegszálával cipelve azt az állótükröt.

„Öröm és kétségbeesés között imbolyogva”, fogalmazott Tompa Andrea a Doktor Faustus kapcsán, és ez az imbolygás, ez nagyon jól el- és megtalált szó. Egy érzékeny ember, aki megszenvedi, de tudja is, hogy szenvedni csak hiába, nem muszáj.

Egy ember, aki ragaszkodik magához. Máig előttem van, ahogy a Seprődi Kiss Attila dokumentumfilmjében elviszi a stábot felmenői udvarhelyi sírjához, és azt mondja: „Ez az én magyar igazolványom.” Egyetlen gesztussal jelezte azt a szúrást, melyet sokan éreztünk a „magyar igazolvány” rettentő szerkezetet hallva. És emlékszem arra is, ahogy azt magyarázza egyes ismerőseinek a Magyar Gárdával kapcsolatos naivitásaira, „a coli baktérium mindig coli baktérium marad”.

Van ember, aki ahogy megsebzik, rögtön meggyógyul, bevonja magát valami hártyával vagy mivel, már nem is emlékszik arra, mi bántotta meg – azt hiszem, ez a nagy piknikus és a nagy pikareszk. Van ember, aki csak a sebére emlékszik és sértett öntudatára, azt ismétli egyre, nem lát semmit, csak önmagát – ez a szegény marha. És van ember, aki emlékszik a sebére, emlékszik, hogy nehéz volt eltűrnie, bármikor fel tudja idézni, de azonnal érzi az összefüggéseket is, és ami vele történt, el tudja helyezni egy tágasabb kontextusban.

A fényképet egy barátom osztotta meg a színházi világnap alkalmából. Arra gondoltam, nekem az a világnap, hogy őt láthattam a színpadon.