Tulajdonképpen erős túlzás azt állítani, hogy Magyarország választ április 6-án. A részvételi szándékot és az opciókat nézve, inkább csak szavaz, szentesíti a kialakult állapotokat – ki voksával, ki távolmaradásával. Az a kevesebb, mint egyharmad, amely választásról, a választás lehetőségéről és szükségességéről beszél, végül is egy egyre zsugorodó, egyre inkább elbizonytalanodó kisebbség, amely önmagában semmit sem képes befolyásolni, megváltoztatni. Tanácstalansága érthető is, hiszen tudnia kell: az ő tehetetlensége, ötlettelensége vezetett nagymértékben a mára kialakult reménytelen állapotokhoz.

Kétségtelen, minden választással hatalomra jutó diktatúra az adott társadalom demokratikus erőinek csődje is egyben. Minden fasiszta, újfasiszta, xenofób, rasszista mozgalom térhódítása a baloldal, a liberalizmus, a kereszténydemokrácia, az egyházak és a civil társadalom csődje és szégyene. Magyarországon sincs ez másképp.

Két héttel a parlamenti választások előtt a magyar választópolgárok 43 százaléka szeretné, ha maradna az Orbán- kormány, 36 százaléka akarna kormányváltást miközben 21 százaléknyi válaszadónak nincs véleménye, vagy nem árulja el azt. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a változást óhajtó 36 százaléknak is 32 százaléka a Jobbik híve, akkor kapunk teljes képet a magyar társadalom jelenlegi „lelkiállapotáról” és a mai magyar társadalmi-politikai elit negyedszázados teljesítményéről.

A magyar neonáci szélsőjobb elitcsapata gyakorlatilag beérte a demokratikus balliberális erők koalícióját, s ha azt is figyelembe vesszük, hogy e harcos, agresszív, intoleráns csoport mutathatja fel százalékosan a legtöbb fiatalt, akkor nem túlzás kimondani: nagyon nagy a baj Magyarországon. Hitlernek és hátországának tizennégy évre volt szüksége ahhoz, hogy a választók szabad akaratából, voksaitól megtámogatva álljon az ország élére. A későbbiekben már nem volt szüksége a támogatásra – a realitásra rádöbbent választókat már valamelyik fekete vagy barnainges alakulat kopói térítették jobb belátásra. A Jobbik a MIÉP romjain kezdett szerveződni, kocsmákban, a másodlagos nyilvánosságban, az internet korlátokat nem ismerő zugaiban. Mint a Waffen-SS vagy az SA, ifjú, tanult egyetemisták kezdeményezésére, mint egykoron Corneliu Zelea Codreanu legionárius ifjai. Tudjuk mi lett a vége mindkét esetben.

Magyarországon sincs ez másképp.

Meg lehet próbálni kimagyarázni, hogy a mi nácink jó náci, vagy legalábbis nem annyira rossz, mint az övéké, de ezzel csak magunk alatt vágjuk a fát. Vona Gábor és csapata van annyira ügyes, jól kommunikáló és harcias, hogy tizennégy év nekik is elegendő legyen a hatalomátvételhez – 2009-ben az EP-választáson lépték át először a bejutási küszöböt, 2010-ben a parlamenti választásokon viszont már 12,18 százalékot értek el, jelenleg pedig 20 százalékon állnak. Ha csak ezzel a növekedési aránnyal számolunk, akkor is közel van az idő, amikor Vona Gábor ül Orbán Viktor trónjára, de ha belekalkuláljuk azt is, hogy a jelenlegi szalondiktátor népvezér mögött egyre öregedik, miközben Vona mögött egyre fiatalodik a támogatói tábor, ha hozzávesszük azt is, hogy Orbán meghonosította ugyan az állandó harci kedvet, megteremtette az állandó harc társadalmi igényét, de a harcolni vágyók jobban szeretik követni általában az ifjú hadvezéreket, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2018-ban a szélsőjobb veszi át Magyarország kormányzását.

A közhangulat alapján ez egyáltalán nem lehetetlen. Magyarország a múltban él érzelmileg, és a múltat teremti újra gyakorlatilag. A már-már magamutogató Trianon-fájdalmunk, önmagunk történelmi és nem történelmi hibáinak tagadása, relativizálása, bűnbakkeresés a másság oldalán, a rendszerváltás utáni gazdasági nehézségek, a neoliberális gazdaságpolitikai hátulütői, a Kádár korszak viszonylagos jólétének és társadalmi biztonságának nosztalgiája, Nagy-Magyarország nosztalgiája, a demokrácia csodatevő erejébe vetett hit elporladása stb. – mindezek oda vezettek, hogy a 21. század Magyarországán büntetlenül, sőt tömegtámogatással lehet egyszerre hangosan szidni és gyakorlatban restaurálni a kommunizmust és visszahozni a két világháború közötti, nemzeti katasztrófába torkoló politikát, vagyis eggyé gyúrni két egymásnak szöges ellentéteként létrejött korábbi diktatúra elemeit. Lehet egyszerre államosítani, központosítani, szabadságjogokat korlátozni, visszaépíteni a kommunista társadalomberendezkedést, lehet Vezért imádni s a Vezér nézheti levegőnek a politikai ellenfelet, sajtót egyaránt, ki lehet térni minden interjú és jelölti vita elől, mert a jóléti sovinizmus és az erre támaszkodó rezsicsökkentés népbutító politikája mára megteremtette ennek a lehetőségét. Csakhogy a surranó pályán vészesen feljött a Jobbik, s mint tudjuk, Horthyt is végül félreállították Szálasi legényei. A történelem pedig szereti ismételni önmagát, mert sohasem tanulunk belőle.

Hogy idáig jutottunk az nem pusztán Orbán Viktor és az Orbán-kormány „érdeme”. Kellett ehhez egy magatehetetlen baloldal, amely negyedszázada képtelen kommunikálni, amely ugyan kormányon meghozta a szükséges gazdasági-társadalmi intézkedéseket, de mindmáig képtelen volt megmagyarázni a lakosságnak azok elkerülhetetlenségét és szükségszerűségét. A baloldal lenullázódásához nagymértékben járult hozzá szociális érzékenységének hiánya és az érzéketlenség, amellyel a szimbolikus kérdésekhez viszonyult és viszonyul mindmáig. Ők még mindig nem értették meg, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, mint ahogy azt sem látják, hogy Orbán Viktort saját fegyverével legyőzni nem lehet.

1998 óta a magyar balliberális oldalt az Orbán-ellenesség tereli egy kényszer akolba, credóját az Orbán-ellenességre egyszerűsítve. Tizenhat év sem volt elegendő számukra, hogy programjuk túllépjen azon, hogy ráígérnek Orbán ígéreteire, nem az alkalmazott módszer tarthatatlanságát próbálják megmagyarázni a választónak, hanem legfeljebb az eszközbe vagy a mértékbe kötnek bele. Pedig a nem igaz, hogy a választó csak arra vár, hogy valaki már hülyének tekintse. Lengyelország a legjobb példa erre, ahol sok év populizmus, demagógia és egymásra ígérgetés után egy józan erő és józan vezető (természetesen Tuskra gondolok), tiszta és őszinte beszéddel, a paradicsom ígérete nélkül véget vetett a Kaczynskik rémuralmának, majd jó és ugyancsak őszintén kommunikáló kormányzással újra meghonosította a normalitást Lengyelországban, Európa egyik legsikeresebb államává téve az addig állandó társadalmi problémákkal és történelmi frusztrációkkal küszködő országot.

Elméletileg Magyarországon is lehetséges mindez, ha el nem nyomja végképp a múlt iránti nosztalgia. Április 6-án nem az a tét, hogy folytatódik-e az Orbán-éra, mert az egyelőre bizton folytatódik, a kormányváltás lehetőségét rég elszúrta a demokratikus ellenzék. Az igazi tét most már az, hogy legalább az utolsó száz méteren a magyar nép képes lesz-e megálljt parancsolni a szélsőjobb előretörésének, vagy megnyitjuk az utat Vona Gábor és a Jobbik 2018-as békés, netalán a még korábbi, a kijevihez hasonló erőszakos hatalomátvételéhez.