Egy amerikai humorista, Bill Hicks előadásában az amerikai zászlón mulat: „Apám meghalt ezért a zászlóért!” – „Valóban? én a magamét vásároltam.” Egy másik humorista, George Carlin azt vitatja, mi történik, ha úgy esküszünk a Bibliára, hogy az fordítva van az asztalon, vagy esetleg kínai, netán néhány lapja hiányzik? Érvényes-e az eskünk?

Mindketten tudják, hogy a szimbólumok fontosak a közösségek számára, de azt is, hogy nem szabad túlságosan nagy jelentőséget adni azoknak. Egy zászló, ha erős a mögöttes tartalma, nem biztos, hogy ízléses is, és végső soron egy megtervezett szimbólum, egy anyag, amit tép a szél, amit viszontlátunk minden utcasarkon. A himnusz pedig – legyen bármilyen nemes üzenete – mégiscsak egy komponált zene és megírt szöveg, alkotói hús-vér emberek voltak.

Azt mondják, félni igazán attól kell, akinek nincs humora, aki nem tud elmosolyodni saját magán, legalább időről időre. Az amerikai politikum nem makulátlan, én mégis előszeretettel nézem újra időnként azokat az ebédeket, amelyeken az elnökök társaikat és saját magukat heccelték. Még ha a humor mögött súlyos ügyek állnak is, bár egy estére nem árt elengedni magunkat.

Még a diktátorok is tudták, hogy szükség van a gőz kiengedésére. Gondoljunk Hofi munkásságára, vagy arra, amiről Slavoj Žižek filozófus számol be egyik előadásában: hogy a nyolcvanas évek végén több kelet-európai vezető is saját maga bakijain élcelődött, igyekezve visszanyerni a tömegek szimpátiáját. Azt is gondolták egy időben egyébként, hogy külön állami apparátus dolgozik a vicceken, erre azonban nincs bizonyíték.

Nincs is szükség ilyen intézményre. A civil társadalom dolga, hogy gúnyt űzzön mindenből, amit mások szentnek tartanak. A szentség ugyanis azt jelenti: bármit elfogadunk kritikátlanul, nem kérdőjelezzük meg azt, ami az általunk érinthetetlennek és tökéletesnek gondolt autoritástól származik. De hát nem hiába nevezik felvilágosodásnak a felvilágosodás korát, hiszen akkor ébredtünk rá (újra, mondhatjuk, a görög kultúrát ismerve), hogy az izzadságszagú, merev, autoriter rendszer, ami alatt nem szabadott megkérdőjelezni a kinyilatkoztatásokat, hazug építmény.

Emlékszem, néhány héttel ezelőtt vált ismertté „mélymagyarabb” körökben a kolozsvári Cenzurat adása, ahol a „magyar vagy, ha” kezdetű mondatok csak úgy röpködnek – megjegyzem, a „román vagy, ha” kezdetűekre is szenteltek egy külön videót, objektivitásuk tehát megkérdőjelezhetetlen. Az interneten azonban elszabadult a pokol, hogy is képzelik ezek a bocskoros oláhok, lázadoztak a billentyűhuszárok, hogy szidják a magyart, ráadásul, ó istenem, Mátyás szobra előtt! Én pedig azt gondolom, hogy nem is tehetnek jobbat velünk, mint azt, hogy humorral bombáznak.

Ha az a cél, hogy tisztán lássunk, hogy saját értékeinkkel tisztában legyünk, akkor muszáj időről időre a tükörbe néznünk, és nevetnünk. A tükörbe nézés azt jelenti ugyanis, hogy kívülről látjuk magunkat, egy másik ember szemével, akinek az általunk komolynak ítélt értékek és törekvések talán semmit nem mondanak. Ez nem feltételezi, hogy semmibe vesszük egymást, de a fékek és egyensúlyok rendszerét személyekre is alkalmazhatjuk. A tükörbe nézés pedig tökéletes eszköze ennek.