Manrico strettája, cigánykórus – ezek Verdi Trubadúrjának nagy számai. A karmester vezényel, az énekesek énekelnek. Pompás, de megszokott. Mit tehetne egy operaelőadás?

No igen, de ha mindez a Iulius Mallban történik? Akkor is pompás, de csöppet sem megszokott. Nálunk, ebben a mélyen konzervatív Erdélyben biztosan nem. A flashmobok persze nálunk is kezdenek elterjedni már, a magasztos eszmék azonban, fájdalom!, korántsem foszladoznak. Hogy a kultúra nem más, mint egy olyan nagyszerűség, amely előtt térdepelni kell, és melyet, fujjj, nem és nem illik profán helyekre kivinni, mert akkor csorbul az intakt kvalitása – ezt a szólamot bármikor meghallgathatjuk, akaratunk ellenére, ingyen és lakkozott retorikai tudással. A könyveknek nem a gerince és a borítója számít, hanem a belbecse. A marketing rongyrázás. Shakespeare szövegét úgy kell elmondani, ahogy Shakespeare elgondolta és papírra vetette. Mit szólna Verdi ahhoz, hogy egy bevásárlóközpontban éneklik az ő gyönyörű ütemeit?! Ez utóbbit még nem hallottam, de bízom a mi csodálatos, fenyvekbe révült szülőföldünkben.

Most azonban nem erről, a súly alatt pálmáskodó Erdélyről akarok beszélni, hanem arról a másikról, amely talán Karácsony Benővel kezdődik, de minden látszat ellenére már Makkainál is tapasztalhatók a jelei, például a Hősiesség című csodálatos, a kisebbség muzeális megjelenítése ellen írott esszépamfletben. A Kolozsvári Magyar Opera túlságosan is sokáig maradt hű ahhoz a humortalan, szolgáltató jellegű intézmény-filozófiához, amelyben 1989 előtt egy paranoid hatalom tartotta.

Bizonyára nem figyeltem mindenre, de a változás első nagy hullámát tavaly tapasztaltam, amikor elkezdődött a Valahol Európában castingja. Világos volt, hogy az iskolás gyermekek szülei, nagyszülei, rokonai és szomszédai akárhányszor megnézik kis kedvenceiket a színpadon, és a musicalnak annyi telt háza lesz, ahányat csak remél és elbír.

Most meg itt van ez a flashmob, amelyről mindenki tudomást szerezhet a nyomtatott és az online sajtóból sajtóból vagy a facebookról, rákattinthat a videóra, hallgathatja Hector Lopez-Mendozát és láthatja Kulcsár Szabolcsot, örülhet a tapsviharnak, mellyel a bevásárlóközpontban őgyelgők jutalmazzák a KMO művészeit, miután a mobiljukra vették a különlegességet.

Gyakran idézik Karácsony Benő, illetve Felméri Kázmér gondolatát a világnézetről: „Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem” stb. Ritkábban jutnak el ellenben odáig, hogy: „Ma is az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.” De mi a különbség aközött, aki a flashmobokért rajong, és aközött, aki a pálmákért? Mindketten csak a Hold egyik oldalát látják, vághatna vissza akárki.

Nos, nem tudok más nevében beszélni, számomra viszont a humor a különbség. Én egy laza, bevásárlóközpontokban dalra fakadó operát mindig nagyobb érdeklődéssel fogok figyelni, mint egy olyant, amelyiket merev tenorok tesznek tönkre, akik előadás után a nyilvánosan sokat rajongott közönség színvonalának romlását kárhoztatják. Mert az előbbiben benne lehet a komolyság, a nagymellényű komorság azonban irtózik a humortól.

És ne feledjük, hogy Verdi írta a Falstaffot is…