Mint egykori könyvtáros, aki életének legalább a felét ebben a por- és elmefogó intézményben töltötte, rögtön felkaptam a fejemet egy könyvtárral kapcsolatos hírre. Sietve adom tovább: a Művelődési és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával egy épületben működő Román Nemzeti Könyvtár dolgozói japán típusú sztrájkkal tiltakoznak a minisztérium terjeszkedése ellen. A kulturális főhivatal mintegy negyedével csökkenti a könyvtárnak szánt helyiségek: feldolgozó irodák, raktárak, olvasó- és előadótermek számát, hivatkozással saját szükségleteire.

Úgy gondolom, amikor eldöntötték, hogy kohabitálnak az új épületben – kultúra és könyvtár édestestvérek vagy anya és lánya viszonyban állnak, mindenképpen szellemi és vérrokonok –, mindketten örültek. A könyvtár azért, mert szabadul kényszerű helyzetéből, elköltözhet az összedőléssel fenyegető egykori bukaresti tőzsde épületéből, hiszen már alig fértek a kiadványok, emberek, szolgáltatások. Az állomány egyrészét másutt kellett tárolni, az olvasók kiszolgálása a raktárak és olvasótermek közötti távolsággal egyenesen arányos volt, azaz minél inkább Új-Bukarestben volt a kívánt könyv, annál talányosabb volt, mikor kapja meg az igénylő.

A minisztérium mutatós új sokemeletes épületbe költözhetett, ami lenyűgözte a kérelmezőt, ügyfelet, hivatalnokot, külföldit, aki ide volt hivatalos. Az épület némiképpen a Ceauşescu féle grandománia nyomait viseli magán, de ez Bukarestnek igazán jól is áll. Végül a könyvtár annak is örvendezett, hogy közel a minisztérium, csupán folyosók és emeletek választják el, az ügyintézés hihetetlenül felgyorsul.

Mint kiderült, nemcsak emeletek, hanem érdekek is elválasztják egymástól őket.

Szóval a minisztérium terjeszkedik. Szétterült, hivatalokat, alhivatalokat és stallumokat növesztett, szűkön volt már a sok funkcionárius, akik a kultúra zsírjából élnek és lassúdad mozdulatokkal végzik a művelődés ápolását. (Hol kötszer nincs, hol a szakképzett ápolóknak – nem Apollóknak! – vannak híjával.) Miként minden más hivatal teszi. De a nyújtózkodáshoz hely kell, nem lehet, hogy a hajnalban belépő államtitkár egy jóízű ropogós reggeli nyújtózkodás közben két titkárnőt is szájba öklel véletlenül. Ezen a szűkösségen változtatni kellett.

Szívem a könyvtárak oldalán dobban. Mint gyakorló könyvtáros tudom, hogy a kiadványok, kötelespéldányok (amelyeket valamennyi kiadónak és szerkesztőségnek záros hatráridőn belül el kell juttatni a Nemzeti Könyvtárhoz, függetlenül attól, hogy milyen nyelven és tartalommal jelenik meg) tömege sokkal dinamikusabban, gyorsabban és megállíthatatlanul növekszik, mint a Minisztérium struktúrája. A könyvek egyre csak szaporodnak, könyvek könyveket, disszeretációkat, monográfiákat és népszerű munkákat nemzenek, szülnek, nevelnek föl, folyóiratok, napilapok támadnak a semmiből és halnak csöndes halált, de egy nemzeti könyvtárnak úgy áll jól, ha minden évfolyamnak minden lapszámával rendelkezik, és kiszolgálhatja velük a kutatót. A könyvtár ma már több, mint a raktározott holmi tárhelye: kulturális műhely, a szellemi közélet része, fóruma, találkozóhelye az alkotónak a közönséggel, írónak olvasóval, művésznek a fogyasztókkal. Művészek, írók, szerkesztők összművészeti vására, találkozóhelye, műhelymunkáinak színtere.

Minden könyvtár rémképe a férőhely hiánya. És ezen egyelőre nem segít az elektronikus könyvtár, a csigaléptekkel suhanó digitalizálás.

A minisztériumról pedig köztudomású, hogy évek óta nem engedélyezi újabb szakemberek alkalmazását a már létező könyvtári intézményekbe, s ezzel a működőképesség kerékkötője. Holott az állományok átlalában csak nőnek...

Másrészt viszont egy ilyen kormányrendelkezés fölöttébb jól jön a kormányzó szociáldemokrata elitnek, hiszen a hivatlba lépő új művelődési miniszter, Kelemen Hunor nevével fogják összekapcsolni a népszerűtlen intézkedést a nacionalista román sajtó és a magyarellenesség munkásőrei, kihelyezett rágalmazói – és máris kész a vád: a román kultúra fojtogatója, a könyvtárgyalázó maga a miniszterelnökhelyettes-miniszter.