Olvasom az Ukrajnába csábító idegenforgalmi prospektust, amit a maszol tálal bátor és kalandvágyó utazók számára. Engem meggyőzött. Nem megyek... azonnal. Nem kockáztatok, várok néhány nemzedéknyi évet, amíg a helyzet normalizálódik. Igaz, arra már a nagy októberi szocialista forradalom, azaz 1917 óta várni kell, de lehet, hogy a nyugtalanító, veszélyes dolgok már korábban elkezdődtek, és azóta is folyik a helyzet romlása.

Ukrajnához amúgy is csupa rossz emlék fűződik személyes környezetemben: kozák atamánok és vérbő pogromok, elűzött galíciaiak vagy oda kitoloncolt magyar zsidók rendezetlen állampolgársággal, akiket a biztos halálba küldtek, agyonlőtt költő rokonom és Babij Jar-i mészárlás, a róla szóló regény, amelyet szerzője két változatban írt meg: egyet a szovjetnek tetsző módon, ahol a hekatombát a nácik követték el, majd egy másik regényben – ezúttal Londonban – már félelem nélkül (?) megírhatta, hogy ukrán nacionalisták követték el az ártatlan százak legyilkolását: kedvvel és hozzáértéssel, kegyetlenül.

Ja és akkor még nem is szóltam az első világháború poklairól, ahol a nagyapám is járt, egyik testvére egy életre megsebesült a Bruszilov féle offenzívában. Az igazság kedvéért sietek hozzáfűzni, nem önszántából menetelt több hozzá hasonló korú társával együtt, nem valamiféle csábosan olcsó turisztikai iroda szervezte a társasutazást csukaszürke formaruhában, hogy a tájba olvadva jobban élvezhessék a séjour minden kéjét, hanem a kaiserliche és königliche Armee Tourist Agency Ferenc József & co. Másként szólva, az Osztrák-Magyar Monarchia, éppen száz évvel ezelőtt, amelynek akkor valamennyi olvasónk ősapja-anyja az alattvalója volt.

De Ukrajnáról, a nagy éhezésről, a terrorról mesélt negyven évvel később is elborzadva ismerősöm, Anja, akit onnan a szülei valamilyen csoda folytán elmenekítettek, s a család átszökött Kolozsvárra, amely maga volt a mesés nyugat és nyugalom, holott akkoriban Kolozsváron sem volt csupa öröm kisebbséginek lenni.

A jószándékú idegenforgalmi írás többször is figyelmeztet, ne próbálkozzunk angollal, mert azt senki sem érti, nem beszéli, abból csak kellemetlensége támadhat az embernek. Az én nemzedékem, a mai hatvan-hetvenesek még tanultak oroszul, amivel talán lehetne boldogulni egy olyan most éppen anti-pánszláv országban, mint Ukrajna (nyugati félholdja). Na de kérdem én, bizonságos, lehetséges megszólalni oroszul a a Centralnyij Vogzalban, azaz a központi pályaudvaron? Nem fognak fejbe verni, popón rugdalni?

Én már csak maradok ilyen rohadt Nyugat-Európára kattant bérturista, aki Olaszországot akarja látni, el szeretne jutni többször is Spanyolországba, megfürödni Bathban, az angol fürdőváros római kori medencéiben, Párizsban csatangolni, múzeumot bújni, és Avigonban az ellenpápák várkastélyában szétnézni, látni Carcassonne falait vagy Nîmes-et, Görögföldön és újra Cipruson vagy Máltán élvezni a márványfehér látványt, a tengert. Megmártózni Wiesbaden meleg fürdőiben szabadtéren – januárban, letekinteni a tájra Pannonhalma magasából, keresni a tihanyi visszhangot, amely az ukránul kiáltónak is magyarul válaszol tegnaptól, ellenintézkedés gyanánt az ukrajnai nyelvtörvényre.

Egyszerűbben szólva: oda utazni, ahova már nem kell útlevél, ahol magam vagyok, ahol annyit érek, amennyit befizettem, ahová barátaim kivándoroltak és szívesen fogadnak olykor három napra, mert nem ismerek senkit, aki Ukrajnába kívánna áttelepedni, orvos vagy rezidenc lenni Janukovics rezidenciájának tövében. Oda utazni, ahová már közel százötven éve kitartóan hívnak a prospektusok és a jó tapasztalatok, ahová a szocializmus négy évtizede alatt nem vagy aligha jutottunk el. Rosszabb helyre menni, rosszabbul élőket és káoszosabb rendszert látni, mint amelyben magunk szuszogunk, csak a mazochista, a nagyon fiatal és tapasztalatlan kalandor akarhat.

A polgár már csak ilyen. Ha meg nyárs is ráadásul, akkor bizonyára van is mit a nyársra tűznie, tűzbe tartania. Halat, vadat s mi jó falat. Semmi esetre sem a kínai nagy falat vagy pláné a Vasfüggönyt.