Némi meglepetést keltettem az elmúlt napokban egy újságíró-olvasó találkozón, ahol azt mondtam: a rendszerváltás óta soha nem éreztem ennyire, hogy fogják a ceruzámat, mint mostanában! Ráadásul nem annyira a hatalom, még kevésbé a román, hanem az olvasók. Pontosabban az anyaországból átplántált mind erősebb olvasói igény (mert ugye ott csak helyes és követésre méltó dolgok történnek!), hogy nagy történelmi személyiségeinkről és a Pesten trónoló mai vezetőkről csak jót és szépet írjak, a kommunista rendszer tisztségviselőiről, a szocialistákról, liberálisokról meg csupa rosszat, még akkor is ha egyesek történetesen kilógtak a sorból és jót cselekedtek. Különben kapom a kommunista, a hazaáruló vagy a rossz magyar címkét.

Legutóbb például azért, mert Fóris János volt Szatmár megyei első titkárról megírtam: ügyesen kicselezte a legfelsőbb pártvezetést, amikor fondorlatosan megakadályozta, hogy a később Marosvásárhelynek „ajándékozott” műtrágyakombinát Szatmárnémetit „boldogítsa” Neki ugyanis fontosabb volt a helyi lakosság, mint Bukarest érdeke. Ugyanabban a jegyzetben elismerően szóltam Nyers Rezsőről, a magyar új gazdasági mechanizmus (1970-es évek) kidolgozójáról, ami végül a nyugati sajtó által dicsért magyar gulyáskommunizmust s Kádár rendszerének a legvidámabb barakk jelzőt hozta. Egyik kolozsvári olvasónk ezt részemről egyértelműen nosztalgiázásnak nevezte. Talán azért, mert számára csak fehér és fekete színek léteznek, s ezért a múltban minden vezető népnyúzó diktátor volt. A mai vezetők pedig csupa népboldogítók, pláne ha jobboldaliak. Ajaj!

A választással fokozódó olcsó magyarkodás, a populizmus erősödő hatása az oka annak, hogy mind többen elveszítik kritikai érzéküket. Mások valójában nem veszítik el, csak a nyilvánosság előtt játsszák a jó magyar hazafit, mert észrevették, hogy amikor a háttérből hiányzik a tett, a nemzetünkért való értelmes cselekvés, akkor a zászlólengető, kokárdás és szájaló hazafiaság jó árucikk lehet! Az ilyenektől többször kaptam már azért, mert elmondtam vagy leírtam, hogy Wass Albert és Nyirő József műveit azért nem tudom nyugodt szívvel olvasni, mert szerzőik élete nem igazán hitelesíti. Nem úgy, mint Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Márai, Móricz, József Attila, Radnóti és a többi nagy élete. Horthyért azért lettem nemcsak rossz magyar, de egyenesen zsidóbérenc, mert úgy vélekedtem: sajnos az ötszázezer magyar zsidó elhurcolása és százötvenezer magyar katona doni pusztulása önmagában is eltörli a visszatért országrészeknél szerzett érdemeit. Több a bűn, mint az érdem.

Nemrég a Szilágyságba kísértem egy pesti turistacsoportot. Szilágyballa után, az országúttól nem messze, mindjárt feltűnt a goroszlói Mihai Viteazul emlékmű. Kérdések Mihály vajdáról, köztük: hogyan is egyesítette „a három román fejedelemséget?” Szerencsére készültem az ilyesmire.

Még azt csak lenyelték, bár többen fölötte meglepődtek, hogy ebben a székelyek igencsak besegítettek, mert elégedetlenek voltak Báthori András erdélyi fejedelem uralkodásával, és több ezer fős csapatukkal Mihály oldalára álltak. A rafinált vajda cserében a Mátyás király idején volt székely szabadságjogok visszaállítását ígérte. A magyar közvetítő és fordító, Darai István megírja a szabadságjogokat visszaállító „császári levelet” és  tüstént „császári pecsétet” is hamísít rá.(Ekkor a buszban már többen morogtak, hogy miket mondok!) A pecsét hatása tökéletes, a székelyek vitézül harcolnak az erdélyi nemesi csapatok (saját véreik!) ellen, elkapják és kegyetlenül megölik Báthory András püspök-fejedelmet. Fejét Ördög Balázs vágja le és szalad vele Mihály Vajdához. A barbárságon ő is meglepődik, és megparancsolja, hogy vigyék vissza a testhez és tisztességgel temessék el!

Na kaptam én erre! De még a pesti csoport vezetője is, hogy miért ilyen kommunistával fogózik, mint én. Ezt az egészet csak én találhattam ki, mert Csaba királyfi népe ilyen galádságot nem követhetett el!

Az esetből tanulva a továbbiakban főleg jó dolgokat mondtam mind a székelyekről, mind az egész magyar nemzetről és a mai kormányáról.

Közben nagyon szomorú voltam. Istenem, mi lesz velünk magyarokkal, ha tovább megyünk ezen az úton?