Csúnya, sablonos, semmitmondó cím ez. Szándékosan adtam, mert csúnya, sablonos a történet is: fekete-fehérre osztott világ, ahol nincs helye a szürkének, színeknek.

A Krímre gondolok, persze, erre a szemünk előtt kibontakozó hideg vagy pesszimisták szerint nagyon is forrósodó háborúra. Mondják, írják, jósolják sokan, hogy a harmadik világháború szélére sodródott a világ. Ettől azért nem tartok. Egyszerűen nem hiszek benne, akkor sem, ha egyre többen vizionálják Magyarországon és a nagyvilágban egyaránt, hogy ha valamit nem teszünk, akkor majd rövidesen bevonulnak az orosz tankok Kijevbe, vagy legalábbis a Krím félszigetre. Ezt pedig nem szabad hagyni, mert nyilvánvaló agresszió, egy független ország szuverenitásának megsértése.

Azért nem hiszek ebben a melegháborús jóslatban, mert ennyire felelőtlennek mégsem tartom azokat, akik fejünk fölött, megkérdezésünk nélkül döntenek jelenünkről, jövőnkről. És nem tartom ennyire öngyilkos hajlamúnak sem Európát, az Európai Uniót. Ebben az orosz-amerikai kakaskodásban, bármennyire – látszólag feltételek nélkül – az amerikai oldalra álltunk, azért önálló, döntő szavú szereplők vagyunk és maradunk. És merem hinni, hogy a szavakon túl végső soron józanok.

Európa már egyszer, épp száz éve, nem kevésbé abszurd okból megtapasztalta a világégést, amikor egy forró fejű szerb diák lepuffantotta az osztrák trónörököst, és annak népét, majd az egész világot büntették. Ürügy volt a javából, s ha most valaki tényleg fegyvert fog a Krím miatt, az is ürügy lesz.

Mert ez a történet nem a Krím fékszigetről, nem Ukrajna függetlenségéről, nem az ukrán demokráciáról szól, hanem a kétpólusú berendezkedés újra felállásáról. Arról, hogy miután a szovjet világbirodalom széthullásával váratlanul egypólusúvá vált a világ, most a húsz évig egyeduralkodó pólusnak, az Amerikai Egyesült Államoknak nehéz elfogadni, hogy a romjain újraszerveződik a régi-új ellenfél. Oroszország pedig minden áron bizonyítani akar, megmutatni, hogy többé már nem az a meggyengült, önmagát kereső ország, amely Jelcin idején volt, hanem igazi hatalom, amellyel számolni kell.

Amit a továbbiakban leírok, az még a fentiekhez képest is szalonképtelen lesz, nem „eurokonform”, köszönő viszonyban sincs azzal, amit ma a „művelt Nyugaton” mondani, leírni illik. Vannak helyzetek, amikor nem alkalmas nevén nevezni a gyermeket, de vannak helyzetek, amikor, legalábbis szerintem, kötelesség. A megnyilatkozó politikusok nagyon határozottak, tudják, hol az igazság, tudják, mit kell tenni, de nekünk, gondolkodó civil értelmiségieknek, kutyakötelességünk a kétely, az ő bizonyosságuk megkérdőjelezése, felülbírálása.

Mert mi is történt, történik tulajdonképpen Ukrajnában és a Krímben? Önzés lenne persze azt állítani, hogy teszek arra, milyen befolyás alatt van a Fekete-tenger ama csücske, ahol a főszereplővé vált sziget található, hogy ott orosz vagy NATO, netalán amerikai hadiflotta állomásozik. Ezzel biztos nem vagyok egyedül, legtöbbünk így gondolja.

Azt sem hiszem, hogy ténylegesen háborús ok, hogy a kétmilliós, orosz többségű Krím félsziget orosz vagy ukrán felségterület, vagy netalán papíron ukrán, de valójában orosz befolyási övezet. Nem hiszem, hogy Európában ezért túl sokan tűzbe mennének, vért ontanának.

Azt sem igazán mondhatjuk, hogy nem ilyen prózai dolgokról, hanem elvekről van szó, márpedig elvekért nemcsak élni, hanem meghalni is érdemes... Ősi ukrán földnek nehéz nevezni azt a területet, amelyet egy volt szovjet diktátor részegen adományozott saját népének 1954-ben. Hruscsov ugyanis ukrán származású volt, az adomány pedig gesztusértékű. Megtehette, mert akkor az övé volt a hatalom és a dicsőség, különben sem volt semmiféle jelentősége a nagy szovjet birodalmon belül, hogy melyik tagköztársaságé a Krím – a Szovjetunióé volt mindenképpen.

Igaz, hogy 1994-ben a Budapesti memorandum e jelenlegi állapotot szentesítette, ez a dokumentum pedig hatályos nemzetközi dokumentumnak számít. Így a Krím orosz katonai lerohanása, megszállása, annektálása stb tényleg agressziónak számít(ana) – ha megtörténne. Az agresszor megbüntetése pedig nemzetközi kötelesség, mert ellenkező esetben precedenst teremt, aminek nyomán elszabadulhat a pokol, s holnaptól bárki bárkit lerohanhat, ha épp elégedetlen saját határaival, az adott országban élő honfitársai helyzetével stb.

Csakhogy még eléggé elevenen emlékszünk Irak vagy Afganisztán lerohanására Amerika által, arra, hogy a brit politika feltétel nélkül támogatta, noha bizony Washingtonnak sem volt meg az a bizonyos ENSZ BT felhatalmazás. Senki sem akarta ezért megbüntetni Amerikát, nem fenyegetőzött háborúval, nem zárták ki a G8-ból stb. Arra is emlékszünk, hiszen csak tavaly nyáron történt, amikor az egyiptomi katonai puccs után Washington az amerikai segély leállítását helyezte kilátásba, majd kötötte feltételekhez, és akárhogyan nézem, nem látom, mitől nem nyomásgyakorlás ez, és mitől az a tavaly decemberben a Putyin-Janukovics szerződéssel Ukrajnának megígért orosz hitel és olcsó földgáz visszavonása. Persze, lehet úgy tekinteni, hogy a jó fiúknak szabad, a rosszaknak nem. Csakhogy nem biztos, hogy ez célravezető.

Az idei ukrán események ugyanezt igazolják. Az ukrán hatalomátvétel legitimálásával is veszélyes precedenst teremtett a világ. Janukovics önigazolásként hangzik, a kijevi forradalom bűzlik és nagyon sok sebből vérzik. Egy demokratikus tiltakozásra rátelepedő agresszív kisebbség gyakorlatilag erőszakkal, fegyverrel és Molotov koktélokkal megdöntötte a legitim választott hatalmat. A demokratikus ellenzék sodródott, nem tudta kézben tartani az eseményeket, nem tudta megfékezni az erőszakot, s egy idő után talán már nem is akarta, mert mindez neki dolgozott. Lehet Janukovics hibájának tekinteni az egészet, mert nem érezte, mikor értek el az események arra a határra, amit már nem lehet büntetlenül átlépni, de talán túl leegyszerűsítő volna. Janukovicsot a nép választotta meg államfővé, a tiltakozás kirobbanásakor még ő volt az ország legnépszerűbb politikusa. A parlament is alig egy éve állt fel, az erőviszonyokról szintén választás döntött. Nem hiszem, hogy bármely nyugati országban ilyen körülmények között bármely államfő, parlament vagy kormány lemondott volna.

A kiadott tűzparancsban sem hiszek, amit az elmenekült diktátor legfőbb bűneként emlegetnek és amiért a nemzetközi elfogatóparancsot is kiadták ellene. Nem hiszem, hogy ha valóban volt tűzparancs, akkor „csupán” 86 halott lenne, s annak is jó része rendőr. Önmagukat is lelőtték a rendőrök? A másik félnek ki adott tűzparancsot, ki adott fegyvert? Addig, amíg csak az egyik oldal érdekli a nagyvilágot, sem jogosnak, sem európainak nem érzem ezt az egészet.

Visszatérve az elvekre, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Az új ukrán hatalom első intézkedései a bosszúról szóltak. A bukott rezsim és az ország orosz lakossága elleni bosszúról. Washington és a nyugati kancelláriák hallgattak vagy legfeljebb hümmögtek, amikor az egyik első intézkedésként eltörölték a nyelvtörvényt. Márpedig az is elv, hogy szerzett jogot nem csorbítunk, hogy egy ország nemzeti kisebbségeinek alapvető emberi jogait biztosítjuk, és az anyanyelvhasználat és anyanyelvi oktatás ilyen alapjog.

Turcsinov államfő a visegrádi négyek külügyminisztereinek kijevi látogatásán beismerte, hogy hiba volt a törvény visszavonása, mert a keleti országrészben pánikot keltett, a krímihez, harkovihoz, donyeckihez hasonló folyamatokat indított be. Vagyis az Ukrajna keleti és délkeleti felében élő orosz többség is úgy gondolta, saját kezébe veszi a sorsa fölötti döntést, él a referendum demokratikus jogával, és maga dönti el, kinek a fennhatósága alatt akar élni. Akár fegyverrel is. Ha a nyugati országrészben lehetett, miért ne lehetne keleten is, gondolják. És jogosan. Milyen alapon mondhatunk bármit, amikor a Jobb Szektor és a Szvoboda kijevi ámokfutása ellen nem emelünk szót, pedig forradalmuk után még félelmetesebbek, mint annak során – tisztogatnak, bosszút állnak, gyakorlatilag terrorizálják a társadalmat?

Megálljt kellene parancsolni ennek az őrületnek. De hogyan? Hallgatva és bólogatva biztosan nem megy. Most azonban EP-kampány következik, ez pedig a lehető legjobb alkalom arra, hogy nemet mondjunk a háborúra: hidegre, melegre egyaránt. És megüzenjük törvényhozóinknak, hogy a fekete és a fehér között ott van egy egész színskála. Jó lenne észre- és figyelembe venni.