A nem túl jelentős közlekedési hírek között bukkantunk a szűkszavú, katasztrófa-közeli híradásra, miszerint Magyarbretye és az ugyancsak Bretye utótagú, de egykor Oláh megkülönböztetett jelzővel (azóta Román) ellátott Hunyad vármegyei falvak között a Strígy folyón átívelő híd összeomlott. Szerencsére emberéletben nem esett áldozat, de az anyagi – és teszem hozzá az erkölcsi – kár jelentős. A kihívott szakemberek szerint a hidat újra kell építeni. A közúti tereptárgyat ugyanis a hetvenes években rittyentették, de szerkezete, mint annyi másnak „azokból a lázas hetvenes évekből”, teljességgel elavult. (Ezen már nem segíthet Engelsz Strígyes sem.)

Ennyi az infó, de természetesen azok számára, akik a jelzők mögött többet sejtenek és sejtetnek, az ügylet nem marad hatástalan. Jelképes értelmet tulajdoníthatunk annak, hogy éppen napjainkban szakadt le egy híd a román és magyar – vagy a magyar és román – közösség között. (Konkrétan nem tudom, Magyarbretyén élnek-e még magyarok egyáltalán, de ennek a tágabb összefüggésben, a szimbolikus mezőben nincs különösebb jelentősége. Vagy inkább más a konnotációja. Ah, de művelt voltam!)

Ugyanis, ha arra gondolunk, hogy az RMDSZ többszöri kijelentését, miszerint konstruktív ellenzékbe vonul a mostani politikai konsternációban, komolyan vesszük, akkor ezt a döntő alkotmánybíróság ugyancsak messze nem veszi tekintetbe, hiszen az egységes nemzetállam védművei mögé húzódva – mint korábban is – minden pluralista és demokratikus nemzetiségbarát javaslatot egyszerűen lesöpör asztaláról. (Csak a nemzetileg dagasztott, nacionalista kovásszal puffasztott kenyérből kíván falatozni.) S ha az RMDSZ képviselői és szenátorai nem szavazzák meg ezt a számunkra előnytelenül módosított alkotmányt, az uszító publicisták és pártkatonák megint csak a nemzetiségi érdekvédelmi szervezet törvényenkívüliségről handabandáznak majd lapjaikban, a barátságtalan, paprikavörös tévéfórumokon.

A különféle álszent és biztonságpolitikai megfontolásokra támaszkodó elutasítások, amelyek a magyar tömegrendezvények megakadályozására irányulnak, a nemzeti szimbólumok használatától kiütéses viszketegséget kapó prefektusi vakaródzások, tiltások, megkutyálkodások, pergátló akadályozások, egy gyarló szocdem képviselő kisebbségi pártokat megfojtani szándékozó törvényjavaslata, a visszaperlési folyamat megakasztása, ismételt és indokolatlan felülvizsgálata, a tulajdonjoghoz való jogunk megkérdőjelezése – ezek mind-mind azt jelzik, hogy leszakadni látszik az a híd is, amely a jóval nagyobb két vagy több bretyét (bratyót = fitestvért) összekötni hivatott.

Ezt a hidat nem a hetvenes években kezdődő Ceauşescu féle diktatúra, személyi kultusz és világámítás építette, jóval korábban veselkedtek neki az építők, hogy az erdélyi Sztrígy-szakadékok fölé hidat ácsoljanak, ami több-kevesebb sikerrel és gánccsal kecsegtetett. Voltak időszakok, amikor a palló járható volt, és akadtak olyan idők, amikor a forgalomkorlátozás vagy tiltás az állampolitika napi, éves szintjére süllyedt.

Manapság sincs különbül. A szakadék nem sekélyesült, csak a mi látásunk rövidült meg, úgy látszik, mintha nem is lenne oly mély a válság. Lehet, hogy ez a hit mozgatja azokat, akik úgy gondolják, száraz lábbal is át lehet kelni a folyón. Sokan ellenben úgy gondolják, hogy a testvériség (fraternizálás) a múlt hitelét vesztett szólamai/kellékei közé dobatott.

De mi abban hiszünk, hogy a hidat építeni kell. Kétoldalról, kettős, kölcsönös és önkéntes kezdeményezésből. Nem utolsó sorban önfenntartásunk, önbecsülésünk céljából is.

Helyreállítani vagy vadonatúj hidat építeni, teljesen egyre megy a szimbolikus mezőkről és a mindennapokból szemlélve.