A kétszeres Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas, cannes-i életműdíjas, érdemes és kiváló művész, Jancsó Miklós halála kapcsán a filmművészet óriásai adtak hangot megrendültségüknek, kollégái, tanítványai, hívei, a filmjeit kedvelők hatalmas tábora gyászolja Magyarországon és világszerte.

A magyar kormánypárt és kormány, a magyar államfő, a kultúráért felelős miniszter azonban nem. Egyetlen sorra sem méltatta halála alkalmából – ideértve Budapest kormánypárti polgármesterét is, bár Jancsó Miklós Budapest díszpolgára is volt.

Érthetetlen gesztus? Bizonyos szempontból az, hiszen – amint egyik méltatója is írta – „Jancsó Miklós nagy magyar volt. Olyan nagy magyar, akitől egy valóban a saját nemzete teljesítményére büszke országvezető nyilvánosan is elbúcsúzik. Még akkor is, ha politikai ellenfelek voltak”.

Más szempontból azonban a hatalmi hallgatás nagyon is érthető. Jancsó Miklós hatalmasat csalódott a 89-es változásban. „Senki sem gondolta azt, hogy itt hamarosan föltör a föld alól egy sereg: a patkányok internacionáléja” – fogalmazta meg kiábrándultságát. Hát hogyan is szerethetne egy ilyen embert a hatalom?!

„Olyan szabadság áradt belőle az utolsó pillanatig, amely az emberre mindig elképesztő hatással volt. Anélkül tette ezt, hogy órákat, szemináriumokat vagy tanfolyamokat adott volna a szabadságból” – mondta róla emlékező filmes kollégája. Azt már nem tette hozzá – fölösleges is lett volna, hiszen mindenki tudja –, hogy Jancsó Miklós viszont nem a rezsicsökkentésben látta a szabadság lángját felvillanni. Nem folytatott érte bankhisztériás, Európát lassanként megtagadó „szabadságharcot”, „szabadságtanból” pedig nem Putyintól és nem is a kínai kommunistáktól vett leckéket.

Kollégáinak egyike szerint „Miki bácsi” mindig is „szakmai etalon volt”, aki egész életútját kijelölte.

Ez a mondat is alighanem szíven ütötte a hatalmat (ha van neki). Mert miféle ember az ilyesféle, hogy jön ahhoz, hogy szakmai etalonná váljék, amikor az egyetlen követendő hatalmi mintát egészen, de egészen másvalaki jelenti. Ugyanaz, aki szíve szerint mindenki életútját önkényesen kijelölné. Magyarország napkelet felé vezető útját is. Hogy jön hát egy filmrendező ahhoz, hogy elvegye a „nagy szabadságharcos” kenyerét?

Jancsó Miklósról sokan mondták – életében, halálában egyaránt –, hogy mindenkor a szakmai tisztesség jellemezte. Nyilván – és immár teljesen pragmatikus okokból –, ezért sem rajongott érte a hatalom. Mit is lehetne manapság kezdeni Magyarországon olyasféle avitt fogalommal, mint a szakmai tisztesség? Az urambátyám-rendszer Magyarországában csak a vak nem látja: ahhoz, hogy az ország jól teljesítsen, csak annyi kell, hogy a zsírosan fizető állásokat pénzért mindenre képes rokonok, apukák, testvérek, sógorok, komák, no meg a pártkasszához sem szűkmarkú pártkliensek töltsék be. Szakmai tisztesség? Hajrá, magyarország(i rokonok)!

A búcsúzók Jancsó Miklós nagy érdemének tartják azt is, hogy szemléletében soha nem volt kirekesztő.

Lámcsak, még ezzel is bosszantotta a nyíltan nem is, de szíve szerint komcsizó-zsidózó-cigányozó-szabadkőművesező, a liberálist szitokszóként használó rendszert. Amely hatalmát ráadásul éppen a kirekesztéssel is megpróbálja fenntartani?

És mintha a méltatók szándékosan csak a hatalmat akarnák piszkálni, arról sem feledkeznek meg, hogy a problémákat Jancsó Miklós éppen az elnyomottakon, a társadalom kiszolgáltatottjain keresztül ábrázolta.

De hát érdeklik-e ezek a páriák az uborkafára felkapaszkodottakat, akik szerint mindenki annyit ér, amennyi a vagyona?

„Mint aki egy évszázadot átélt, a 21. században már nem maradt más lehetősége, mint szórakozni rajtunk” – mondja róla barátainak egyike.

Ez pedig csöppet sem szórakoztatta a nagyképű hatalmat.

És még azt is mondják Jancsó Miklósról, hogy fantasztikus ember volt, hihetetlenül sármos és kedves, akit mindenki szeretett.

Valóban, mindenki szerette őt.

Egynéhány, nem túlságosan fontos ember kivételével.

U.i. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma, amely életében közönyösen viseltetett iránta – három nappal halála után – saját halottjának tekintette Jancsó Miklóst.