Napokon belül az országgyűlés előtt lesz a harmadik rezsicsökkentés terve. Jó nekünk, de nem egyszerű. Semmi sincs ingyen, a jóért meg kell küzdeni. De sebaj, viharos történelme során harchoz szokott a magyar, s bár voltak időszakok, amikor kissé elpunyhadt, az utóbbi négy év állandó edzésének köszönhetően ismét nagyon jó formában van.

Négy éve lezajlott a fülkeforradalom, aztán megkezdődött az állandó harc Európa és a nagyvilág ellen. Nemsokára jöttek a gonosz multik, a nagy szolgáltatók, a bankok és persze az IMF, de itt volt közben az állandó ellenség, a lenullázódott, de eltűnni mégsem akaró balliberális oldal is. S most, hogy ismét talpra állni látszanak, indulhat a végső nagy küzdelem.

A Magyar Csapat megalakult, levélben kérte fel őket a miniszterelnök, a „magyarok” készek a harcra. Szükség is van rájuk, mert a sebtében összeállt „rezsicsökkentés ellenes koalíció” veszélyeztet mindent, amiért négy éve állandóan harcolt ez a nép – azt az egyedi, sajátosan magyar demokráciát, amellyel végre felhívtuk magunkra a világ figyelmét, kiemelkedtünk a sok kis európai államocska sorából. Vagyunk valakik, számolnak velünk, félnek tőlünk... És most ezt akarják elvenni a magyartól.

Alig két hónap van még hátra a parlamenti választásokig, amelyek ezúttal mentesek minden, az egyszerű választópolgár által érthetetlen sallangtól, mert amint a kormánypárt ifjú titánja, Rogán Antal frakcióvezető fogalmazott, ezúttal „a polgároknak a rezsicsökkentés védelméről és a rendszer profitmentessé tételéről kell dönteniük április 6-án”.

Ámítás is lenne azt mondani, hogy arról dönthetünk, ki és hogyan kormányozza ezt az országot az elkövetkező négy évben, vagy netalán arról, hogy visszatérünk gyökereinkhez, a kelethez, vagy tovább erőltetjük a leszállóágon lévő nyugathoz tartozást. Ámítás lenne kormányváltást ígérni – mert az nem lesz.

A nép elégedett, egyelőre nem fáradt bele a permanens harcba, tetszik az ökölrázás és fityiszmutogatás Brüsszel felé (bár egyeseknek még mindig valamiért Ceauşescu Moszkva felé történő 1968-as ökölrázása jut eszébe), s úgy tűnik, az sem zavarja, hogy ismét a nagy orosz testvér kegyeit keressük. Végül is miért zavarná? Hiszen kisegítettek már néhányszor, amikor rendet kellett tenni ebben az országban, 48-ban, 56-ban is rögtön jöttek a hívó szóra, s utána legalább egy darabig csend és rend volt.

Választás ide vagy tova, marad Orbán Viktor és az ezer stadion országa, mert így akarja a nép. A mögöttünk hagyott közel negyed században megéltünk egy demokrácia-kalandot, s belefáradtunk. Elég volt! Járjuk a magunk útját, szépen visszaépítjük a múltat, mert az dicsőségesebb, mint a jelen. Visszaállamosítottunk, visszacentralizáltunk mindent, amit lehet – és nem lehet –, hadd bíbelődjön más decentralizációval, helyi önrendelkezéssel meg ilyesmivel. Visszavarázsoltuk a terekre, a fejekbe és sajnos a lelkekbe is a két világháború közötti Magyarországot. Visszahoztuk az oroszokat is, egyelőre a spájzba, a paksi atomerőműbe, s a pénzükkel együtt a putyini demokrácia is lopakodik.

Minden rendben, már csak a rezsicsökkentést kell megvédenie a magyarnak a magyartól. Ez most a nemzeti cél, ez a választás tétje. Nem én mondom, miközben e sorokat írom, épp a miniszterelnök ismétli meg sokadjára soros heti interjújában, hangsúlyozva, hogy bizony ezért érdemes és fogunk is harcolni a fanyalgó Brüsszellel szemben.

Hát erre redukálódott a nagy nemzeti összefogás s a korábbi nagy célok – nincs már választási program, nincs értékalapú összefogás, nincs társadalmi jövőkép vita, csak rezsiharc. Egy harcos lánglelkű liberális antikommunista visszavezetett bennünket a jó öreg Marx igazságához – a lét határozza meg a tudatot.

Szóval, nem az a baj, hogy nem lesz kormányváltás. Nem kell feltétlenül négyévente kormányt cserélni. A baj ott kezdődik, hogy ma Magyarországon gáz, áram és szemétszállítási számlákra egyszerűsödött a közgondolkodás (vagy nem gondolkodás, hiszen ezek a számlák jórészt épp az unortodox politikai ámokfutás eredményeként emelkedtek meg), hogy gond nélkül és büntetlenül lehet hirdetni mindannak az ellenkezőjét, amit valaha egy párt, egy politikus vallott és képviselt, hogy négy év alatt egy nemzet nagyobbik részét szembe lehetett fordítani korábbi önmagával, mindazzal, amiben addig konszenzussal hitt – az európai demokratikus értékekkel.

Nem beszélve arról a magyar-magyar szembeállásról, amelyben persze csak az egyik fél lehet igazi magyar.

Mindez így az ukrán-ukrán konfliktus közvetlen szomszédságából szemlélve, egyre ijesztőbbnek tűnik.