„Túlzottan tehetséges ember” – így nevezi nagyszerű tanulmányában, A gondolkodó a színpadon címűben Peter Sloterdijk Nietzschét, s ahogy ráfutott a szemem erre a szószerkezetre, rögtön nevek áradata nyomult az agyam előterébe. Hölderlin, József Attila, Van Gogh, Sylvia Plath, Latinovits Zoltán… és sorolhatnám, tényleg sokáig.

Olyan alkotók jutnak eszembe, akiket valamiképpen nyomasztott a saját tehetségük. Nem olyan, már az előítéletekig közismert nyomasztásokra gondolok, mint az alkohol, a kábítószer vagy más ehhez hasonlók. Vannak, akik egész életükben ittak, de 86 évig éltek „normálisan”. Hölderlin és Nietzsche viszont megőrült, József Attila, Sylvia Plath és Latinovits öngyilkos lett, Van Gogh pedig meg is őrült, öngyilkos is lett.

Egyáltalán, olyanokra gondolok, akiknél alig választható el „normalitás” és „őrület”, ott imbolyognak vagy szikráznak folyamatosan a határon; alkati kérdés, melyik ige a megfelelőbb, Hölderlin tán inkább imbolygott, Kleist inkább szikrázott.

Olyanokra tehát, akiknél ez a „túlzottan” szomorú, sőt, tragikus igazságot hordoz; akik valamiképpen nem ebből a világból valók, még ha egyelőre ezen a világon vannak is.

„Trakl elmebeteg volt, és őrültként halt meg. Vele szemben is azt érezzük, amit József Attilával szemben: a szkizofréniás költőnek olyan előnyei vannak a normális költővel szemben, hogy szinte tisztességtelen versenyről lehetne beszélni. (…) De talán az ilyenfajta őrületet nem is szabad kórtani jelenségnek felfogni, nem szabad azt mondani, hogy Trakl azért írt ilyen verseket, mert őrült volt. Hanem inkább azt kellene gondolnunk, Hölderlin, Trakl és József Attila áldozatok voltak, megrongált, ellenállásra képtelen idegrendszerüket vak eszköznek használta fel, hogy kimondja önmagát, a titokzatos és örök emberi tartalom.” – elemzi Szerb Antal a jelenséget.

Egészen másféle tehetség ez, mint a Mozarté vagy a Weöres Sándoré. Az ő műveikben az ember a boldogságot érzi: mi minden lüktet, kavarog, mi mindenre képes a zene, a nyelv! A tehetség nem „túlzott”, abban az értelemben biztosan nem, hogy agyonnyomja a hordozóját. Ha Trakl és a többiek esetében azt érezzük, alig várják, lépjenek át oda, ahonnan a titokzatos tartalom üzenget, Mozartnál és Weöresnél azt, örülnek, hogy ott vannak, ahol, és bizonyára ott is zenét szereznek vagy verset írnak, ahová haláluk után kerültek.

A tehetség persze tehetség, akárhogyan is nyilvánul meg, és határ mindenképpen. De érdekes és felkavaró, hogyan gyötri meg az egyiket, hogyan szabadítja fel a másikat. És hogy olvashatjuk-nézhetjük-hallgathatjuk mindannyian azt, amit alkottak, és amit itt hagytak, nekünk.