Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az ételét kuktában főzi puhára, és kitalálta a társadalmi munkamegosztást. Kezdetben vala az ősközösség, majd következett az emberiség másik boldog korszaka (vesd össze: Ceau bácsi kedvenc fenyegetésével „viitorul luminos al omenirii”) a rabszolgatartó rend, feudalizmus, kapitalizmus, szoc.-komm. Ez volt az evolúciós fővonal, természetesen kisebb kitérőkkel; a hurubinga törzs tagjai például ma is paradicsomi állapotban élnek, fáról szakítják a gyümölcsöt, kézzel fogják a halat és mezítelenül futkosnak a tengerparton.

Adott evolúciós szinten megszületett a parlamenti demokrácia, melynek gyökerei az antik Görögországig nyúlnak vissza. A szoc.-komm. idején a parlamentet fölváltotta a Nagy Nemzetgyűlés, minden pártot betiltottak, az ’igazságos és boldogító’ kommunista párt kivételével. Ami nem lett volna olyan nagy baj, mert a pártok száma amúgy is csak a rezsit növeli. Több párt nem jelent kevesebb gondot és több szabadságot, mondom én, csak úgy csuklóból, bár meglehet, hogy erről néhány tudományos dolgozat is hever a világ nagy egyetemeinek könyvtárában.

Nagyapám szerint az eccerű ember ne ártsa magát a nagyok dolgába, inkább találjon magának valami jó kis elfoglaltságot, s igyekezzék elkerülni a bajokat. Ilyen tanácsokat mások is kaptak a saját felmenőiktől, hűségesen be is tartották a „kerüld el messzire a hatalmat” elvet, így aztán a szoc.-komm. iránti utálat nem volt oly mély (magas?), mint ahogy azt manapság beállítják. Korrekt mérőeszköz híján ez csak becslésként fogadható el, mert más vélemények a kibírhatatlanság kategóriájába sorolják a múlt rendszer galádságait. Erről most nem nyitnék vitát, maradjunk abban, hogy egyeseknek kibírhatatlan volt, másoknak nem.

A több párti parlamenti demokrácia kóros és káros kinövéseiről, meg a józan ész távoli győzelmébe vetett hitről az alábbi mondást gyűjtöttem. Ronald Reagan szerint – úgy lehet a mondás az elnöksége előtti időkből származik – a legijesztőbb mondat, amelytől minden adófizetőt elönt a hideg veríték: „a kormánytól küldtek, hogy segítsünk önöknek”.

A kocka nem remélt fordulása elhozta a szabad(os)ságot, s vele együtt a beleszólás lehetőségének hitét. A kormány–parlament–igazságszolgáltatás–stb. sokszög valahol a piramis csúcsa körül lebeg, a dolgozó tömegek pedig azt lesik a mélyben, hogy mikor kel föl a nap a piramis mögül. Az eccerű emberek egy része – a beleszólás jogába vetett hit birtokában – civil egyesületekbe, mozgalmakba tömörül, netán spontán ötlettől hajtva megy ki az utcára. Villámcsődület, plakátos felvonulás, menetelés, polgári engedetlenségi akció – változatos műfajok bizonyítják az emberi találékonyság örökkévalóságát. Mindezek mögött pedig a különféle fórumok ’vélemény’ rovata ballag (e.g.: a maszol.ro kis csapata), az eseményeket kommentálva. Sem a civil akciók, sem a sajtó ’megmondói’ nem tudnak beleszólni a dolgok menetébe, mert a dolgok természete nem engedi a beleszólást. (De ez is csak egy félmagas vélemény, semmi más, amely két méterrel a gólvonal előtt elakad a sűrű mohában.)

Civil akciókban nem szívesen veszek részt, mert 1) magányos alkat vagyok, 2) nem hiszek az ilyen akciókban, 3) utálom az erőszakot, 4) jól elvagyok a pamfletjeimmel.

A tévének köszönhetően gyakorta van lehetőségem a civilek magatartását tanulmányozni, s bizony mondom, sokkal gonoszabb dolgokat látok, mint amennyit felnőtt, komoly emberektől elvárok. Itt van például a Kerényi Imre kigondolta Magyar Krónika című folyóirat. A tervezett lap első szerkesztőségi ülésére igyekvőket a székhely előtt kicsi – de meglehetősen agresszív – civil csoport fogadta, plakátokkal meg egyéb civil szerszámokkal. Róna Péternek úgy kellett átfurakodnia a tömegen, mint Bad Prittnek a kiscsajok gyűrűjén. Nem értem, miért nem engedik őket gyűlésezni. Milyen rossz dolog származik abból, ha valahol valaki kiad egy örömtől lucsogó pártlapot? Ahelyett, hogy megvárnák, mi lesz belőle, már most meg akarják égetni a boszorkányt. Miért nem várnak addig a civilek, amíg kiderül, hogy tényleg boszorkány-e vagy tulajdonképpen angyal, ahogy Imre bácsi állítja? Merthogy ennél sokkal, de sokkal fontosabb dolgok is lennének.

Régóta gyanítom, hogy a civil mozgalmak kebelébe csak dacos, konok, makacs, önfejű, csökönyös népek tömörülnek, akiknek mértéktelen az önbizalmuk, pedig csak nem olvastak eleget. Másik jellegzetességük, hogy nem pártnak nevezik magukat. Az csak a második fázisban következik.