Bizonyára emlékszik az olvasó arra a segítőkész fővárosi (i.e. Bukarest) pedagógusra, aki érettségiző diákjainak csekély anyagi javadalmazás ellenében elvi-gyakorlati segítséget nyújtott a maturáló vizsgák sikeres elcsalásához. Akkor, az ügy kipattanásának perceiben – amint már lenni szokott (szűrő nélküli) Kárpátokkal felszarvazott hazánkban – óriási hűhót csaptak az újságok írói és az elektronikus izgatószerekkel felajzott tudósítók. A csalás tényére drámai hangon hívták fel az igazságszolgáltatás, az érettségin megbuktatottak figyelmét, ítélték el a jelenséget aljas mivoltában. Nagy volt a nemzeti ejnye-bejnye.

Nos ama gimnázium/líceum igazgató tanára, a lefokozott, kirúgott, a bíráskodási fórumokon okkal meghurcolt pedagógusnak az élet, valamint a tanügyi minisztérium megkent, mindkét oldalon vastagon megvajazott tisztségviselői, az áljogvédők igazságot szolgáltattak: őasszonyságát visszahelyezték ugyanabba az iskolába, ugyanazon katedrára, további lehetőséget biztosítanak számára, hogy a növendékekbe elültethesse az életrevalóság csíráit, egyben megoszthassa velük börtöntapasztalatait. Igaz, hogy csak három hónapig volt vizsgálati fogságban, és női fegyházban fegyelmezték, de azért immár ő is megírhatja emlékiratait s ezzel egysorba lép a világirodalom nagy mártíríróival, Silvio Pellicoval vagy Kazinczyval, bár őróla, felteszem, nem illik tudnia egy bukarestinek, miként fordítva is igaz a dolog.

És mert a tanügy egyidős az emberiséggel, a tapasztalatok átadásának szervezett formája az emberré nevelés kedvenc fóruma a különböző társadalmakban, a dolgok nem állnak meg. Folytonos forrásban vannak. Itt van egy újabb (kau)kázus: egy másik főbbvárosi iskolában pálcázó tanárnő – húsz esztendős pedagógusi munkaviszonnyal – a szülők dolgának megkönnyítése érdekében (nem utolsósorban jövedelemkerekítés célzatával) pontosan meghatározta, mi a helyes mértéke annak a hálának, amellyel őszemélyiségének tartoznak azért, hogy gyermekeiket a való életre neveli.

Amikor először találkoztam közvetlenül a jelenséggel, igaz, én több el(me)maradott erdélyi városban nőttem ki magam diplomássá, megdöbbentem. Valamilyen könyvtárosi továbbképesztő tanfolyamon vegetáltunk Szinaján és az üveg legalján. Megkaptuk az útmutatást, pontosan becentizték, mit kell venni a tanfolyamvezető Ionescu-Popescu-Praporgescu-Mită elvtársnak: egy nadrágot. Valódi szövetből legyen, sárgás színű, de nem szar, hajtóka nélkül, szíjtartóval, széles fesztávolsággal. Megtagadtam a jótékonykodást. Antiszociálisnak kiáltottak ki.

A mondott bukaresti tanárnő még veszekedett is az efféle antiszociális, kutyálkodó szülőkkel. Azok feljelentették, az ügyből vizsgálat lett – a naponta előforduló esetekből csupán ez kapott nyilvánosságot –, és a nőt a tantestület/a szülői munkaközösség eltávolította. Az áldozat ügyvédje jogsértésről sikoltozik, a miniszter példás elbánást ígér, a törvényhozásnak mindjárt az első parlamenti ülésnapon beterjesztik majd a pedagógusok megrekcumozásának elrettentően szigorú törvényét. Felállítanak egy teljesíthetetlen pedagógusi életpálya-modellt. És aztán minden megy a maga útján. A törvényt két hónappal később kihirdetik, egy hónapig ízlelgetik, meglelik a kiskapukat, félévre rá újabb szegők támadnak, akik szegről-végről mind rokonai egymásnak: a Nemzeti Korrupció Pártjának tagjai vagy tagjelöltjei.

Annyi világos: a nyomor, a rossz bérezés, a meglazult tantestületi fegyelem és főleg a szülők szolgai alázata, a mindenáron való ajándékozás és a rosszul értelmezett nagylelkűség, a pedagógusok alacsony társadalmi megbecsültsége és a pályaalkalmassági vizsgálatok teljes mellőzése (nem csupán itt, de számos foglalkozás esetében) mindig újratermeli a jelenséget.

Vagy miként Mici Mackó dalolná: Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó.