Ilyenkor számvetéseket illik készíteni az újságírónak, mit is hagyunk magunk mögött, s mit is várhatunk, remélhetünk az előttünk lévő esztendőtől. Született optimista vagyok ugyan, de 2013-at bármilyen szemszögből nézegetem, valahogy nem találom benne a jót. Sem közvetlen környezetünknek, szűk hazánknak és nemzetünknek, sem Európának, sem a nagyvilágnak nincs igazán mire büszkének lennie.

2013 a szaporodó és mélyülő háborús konfliktusok, humanitárius tragédiák éve volt a nagyvilágban. Az az év, amikor feketén-fehéren kiderült, hogy az az Európa, amelyről oly sok évtizeden át álmodtunk, amit a tökéletes társadalom megtestesítőjének hittünk, nem létezik.

Nem véletlenül szólt szinte kizárólagosan a békéről és a szolidaritás hiányáról a karácsonyi pápai üzenet.  Milliók váltak földönfutókká a háborús konfliktusok következtében az idén, rekordmagasságokba emelkedett a halálos áldozatok és sérültek száma. Igaz, messze tőlünk, ahogy a pápa is mondta, „az elfelejtett” országokban. De nem lehet, nem látni, hogy mégis egyre közelebb. Mint ahogy azt sem lehet nem látni, hogy a hozzánk (mármint Európához) legközelebbi észak-afrikai konfliktusövezetből – Szíriából, Líbiából, Irakból, Egyiptomból stb – érkező menekültekre már nem szenvedő, segítségre és menedékre szoruló emberként, hanem majdhogynem állatként tekint Európa. Ferenc pápa úgy fogalmazott karácsonyi üzenetében az úrhoz intézve fohászát: „Add, hogy az emberhez méltó életet kereső migránsok befogadásra és segítségre találjanak. Soha többé ne forduljanak elő olyan tragédiák, mint idén Lampedusában, amely olyan sok életet követelt!” .

Igen, ami Lampedusán és egyáltalán a menekültkérdés kapcsán idén Európában történt, az földrészünk és az emberiség szégyene. Miközben a fejlett országok jóléti társadalmaiban – Európában és Észak-Amerikában – a megtermelt élelmiszer harminc-ötven százaléka, országonként változó arányban, a szemeteskukákban végzi, a világon megtermelt mintegy négymilliárd tonna élelmiszer fele, kétmilliárd tonna soha nem kerül emberi fogyasztásra, a nyomorgóknak juttatott falatok gombaszámra termelték a rasszista mozgalmakat tájainkon. És nem is akármilyen sikerrel. Ezek a pártok ott vannak a nemzeti törvényhozásokban Görögországban, Magyarországon, Franciaországban, Hollandiában, ott lesznek jövőre szép számmal az európai törvényhozás fellegvárában is, de kopogtatnak a brit, a lengyel, a bolgár belga és talán sok más európai parlament ajtaján is.

A legfájóbb pedig: nemhogy a legcsekélyebb esély sem mutatkozik elszigetelésükre vagy visszaszorításukra, hanem az általuk felszínre hozott szenny szivárog be lassan a demokratikus pártok gazdasági válság ütötte résein, s mérgezi egyre nagyobb tömegek lelkét. Európa nem tanul, lépésről-lépésre elköveti ugyanazokat a hibákat, mint a második világháború előtti-alatti időszakban. Akkor is nyilvánvaló volt, hogy az a rendszer, amely egy egész népre sárga csillagot tűz és gázkamrába küld, nem fog megállni, ha sikerrel teljesítette első számú feladatát. Ma már tudjuk, hogy a terv meg is volt, hiszen következtek volna más, Hitlerék által alacsonyabb rendűnek tekintett népek – cigányok, szlávok, s ki tudja még ki, köztük olyanok is, akik lelkesen segítettek.

Most is először a friss, majd a régebbi bevándorlók, a más civilizációjú, hitű, bőrű emberek  lettek az európai szélsőség célpontjai, ma viszont már ugyanaz az elutasítottság, sőt gyűlölet övezi a „civilizálatlan” kelet-közép-európait, vagy a szegény szomszéd nyugat-európait is, velük-velünk riogatva parlamentbe lehet jutni Nagy-Britanniában, mandátumszámot lehet növelni Franciaországban, Belgiumban.  Franciaország legnépszerűbb minisztere Maneul Valls belügyminiszter, mint ahogy Belgiumban is Maggie De Block,  bevándorlás- és menekültügyi tárcavezető vezeti a népszerűségi listát. Mindketten a bevándorlókkal szembeni kérlelhetetlenségük miatt, leginkább annak köszönhetően lettek támogatottak, mert nem haboztak felszámolni az illegális telepeket, kiutasítani az országból mindenkit, aki netalán szociális segélyre szorulhat. (Félreértés ne essék, a kiutasítottak között Belgiumban a franciák vezetnek.)

Lassan már nincs, aki megfékezze ezt az őrületet, pedig tudjuk hová vezet. Nem tudom, mit hoz a jövő év, remélem jobbat. Remélem, hogy felébred Európa, hogy újra európaivá – toleránssá, befogadóvá, segítőkésszé – válik az európai ember. Remélem, hogy visszakapjuk azt az Európát, amelyben és amiért érdemes élni és harcolni. S remélem, hogy visszakapjuk azt az Erdélyt, amely egyszer már, 1568. január 6-13 között példát tudott mutatni Európának. Akkor, amikor Európa-szerte vallásháborúk dúltak és az európai lelkeket az akkori másság elleni gyűlölte mételyezte, az erdélyi kisvárosban, egy, a nagyvilág által ismeretlen új vallásnak – az unitarizmusnak – köszönhetően, az erdélyi karok és rendek  történelmet írtak. A középkori Európa vallási türelmet nem ismerő szélén, a Tordán tartott országgyűlés az alábbi törvényt hozta: „Urunk ő felsége, miképen ennek előtte való gyülésibe országával közönséggel az religió dolgáról végezött, azonképen mostan ez jelen való gyülésébe azont erősiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszeritse az ű lelke azon meg nem nyugodván; de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanitása ő nékie tetszik. Ezért penig senki [...] az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől. [...] és nem engedtetik senkinek, hogy senkit fogsággal avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanitásért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”

Európát kívánok Európának az új esztendőre! Magunknak pedig azt, hogy találjuk meg magunkban az 1568-as Erdély, Torda, János Zsigmond és Dávid Ferenc hagyatékát!