Mennyit tudjon az író arról a világról, amit megjelenít? Már-már tudományos igénnyel kutakodjon, vagy bízza magát inkább a fantáziájára?

Igazából mindkét típusra nagyon jó példákat kínál a magyar irodalom. Ha Spiró György, Oravecz Imre vagy Vida Gábor regényei kapcsán szinte biztos lehet benne az olvasó, hogy minden mondat mögött komoly munka húzódik. A Tavaszi tárlat, a Kaliforniai fürj vagy az Ahol az ő lelke történelmi háttere aprólékosan kidolgozott, ellenőrzött, hiteles. Ha a szereplő a kaliforniai kanyon fölött, az afrikai pusztaság közepén vagy a hatvanas évekbeli Hősök terén körbenéz, akkor biztosak lehetünk benne, hogy azt látja, amit látnia kell. A fikció nem szakítja át a tények fátyolát. Ami történik, az akár meg is történhetett volna. Ha meg szeretnénk tudni, hogy mi történt az Amerikába kitántorgókkal, a trianoni kolozsváriakkal, az '56-os forradalom utáni pár napban Budapesten, akkor ezek a regények pompásan kiegészítik a tanultakat. Átélhetővé teszik, emberivé oldják a tényeket, berángatnak minket a történelem közepébe, a mindennapokba, amelyekkel most olyan előszeretettel foglalkoznak maguk a történészek is. Persze mindez azzal jár, hogy némiképp alulstilizálnak, a regény nem lesz regényes, az izgalmak az átélhetőséghez és nem annyira a teremtéshez kapcsolódnak. Mintha Istennek valaki kijelölte volna a játszóteret. Ennek is megvannak a veszélyei. Ha túl sok lesz a tény, a kibányászott adat, ha az író már mindent tud a tárgyáról, az akkori világról, és el is mondja, be is csempészi a regénybe, akkor hajlamos elfeledkezni a sajátjáról. A szereplőkről. Viszonyaikról, érzelmeikről. Könnyen lehet, hogy regénye elmegy a saját csúcspontjai mellett. Visszafogja magát ott is, ahol már rohanhatna, mert nyílt a terep, nincs semmi akadály.

Mennyivel másként oldja meg a hitelesség kérdését Bodor Ádám Sinistra körzete vagy Verhovinája. Totális fikció, felülstilizálás, költőiség, s mégis úgy érezzük: ennél pontosabb képet nem is lehetne rajzolni erről a (képzelt) vidékről. S ha mindezt tényleg jól csinálja az ember, akkor könnyen lehet, hogy a valóság idomul majd a képzelethez. Olyasmi is megtörténhet, hogy a képzelt hágó vagy vidék neve egyszer csak ott bukkan fel a térképen, ahová az író képzelte. Vagy a szereplő egyszer csak bekopog a szerkesztőség ajtaján, és annyit mond: azért az nem egészen úgy történt. Bodor Ádám vall mindezekről interjú kötetében, A börtön szagában. Ezekről a hihetetlen, mégis varázslatos pillanatokról. Hiszen ki mondaná, hogy Bodor keveset tud Ká Európa reménytelenségében is felfénylő vidékeiről? A kiszolgáltatottságról? A félelemről? És már a nevek is:annyira valószerűtlen mindegyik, hogy minden további nélkül elfogadjuk valóságosnak. Könnyen lehet, hogy egyszer Mustafa Mukkerman teherautója vesz majd fel, ha stoppolni támad kedvem. És igen, látni fogom egy napon Borcan ezredes ide-oda repkedő esernyőjét is a völgy felett. És elhiszem, hogy Esterházy Péternek a fél világ az édesapja volt a Harmonia Caelestisben. Mert bizony nem nagyon történhetett másként. A papírra vetett tényeknek mégiscsak a papíron van az igazi és visszavonhatatlan létjogosultságuk. Ott alakulnak át a regény tényeivé. Ott élnek vagy halnak el.

Hitelesség vagy varázslat? Ettől tanulok, attól borzongok? Persze nem lehet ezt így, ilyen egyértelműen és kétely nélkül felosztani, hiszen egy regény és egy író jóval bonyolultabb szerkezet ennél. Van, akinek a tények csak bóják, másoknak mankók, megint másoknak a földbe ásott, biztos alapot adják. Azt viszont minden olvasónak tudnia kell: minden író, még a legfölkészültebb is csaló. Ügyes és körmönfont. És bizony ezt szeretjük bennük. Ezért vesszük le műveiket a polcról. Mert minden csaló a trükkjeivel rákérdez a valóságra, a hit és kétely között hintáztat, hogy addig keressünk, addig kutassunk, amíg magunk találunk rá a válaszainkra.