Ambrus Attila: Fiatal életek indulója

Nézem a brassói tereken, a tévében a verespataki bányaberuházás ellen tiltakozó fiatalokat. Mi vezetheti őket? Gyanítom: nem elsősorban az, hogy elkötelezett természetvédők lennének valahányan. Inkább az az érzés, amely elöntötte hajdan a párizsi tavasz tüntetőit vagy a vietnami háború ellen protestáló amerikai hippiket. A haszontalanság, a kirekesztettség elviselhetetlen érzete.

Ebbe a nyomasztó állapotba egyre több romániai és európai fiatal kerül. Az Európai Oktatási, Audiovizuális és Kulturális Ügynökség júniusban készített jelentése rávilágít arra, hogy társadalmi szinten jelentős hátrányokat szenvednek az Európai Unióban élő fiatalok. Egyharmaduk van kitéve a társadalmi kirekesztődés veszélyének. Az okok között meghatározó szerepet játszanak a nehéz életkörülmények: a fiatalok jelentős része nélkülöz, s ez akadályozza őket alapjogaik gyakorlásában, s ez fenyegeti hosszú távú jövőjüket is.

A kirekesztettséget meghatározó főbb okok az olyan társadalmi egyenlőtlenségekben gyökereznek, mint a minőségi oktatáshoz és képzéshez való hozzáférés nehézkessége, a megfelelő munkalehetőségek hiánya, a diszkrimináció, vagy az állampolgári jogok gyakorlását, illetve a letelepedést akadályozó folyamatok. A hátrányos megkülönböztetés pusztító hatással van a fiatalok egészségi és érzelmi jólétére.

Valóságos frusztrációt, lelki traumát és végső soron idegbajt okoz, hogy a mai társadalom nem fordít figyelmet a fiatalokra. A negyvenes-ötvenes nemzedék kisajátítja a munkahelyeket, igaz, az államok nyugdíjtörvény-módosításai is azt célozzák, hogy minél hosszabb ideig maradjanak aktívak azok, akik esetleg már a visszavonulás lehetőségével számolnának. A fiatalok véleményét egyre kevesebbszer kérik ki, és még kevesebbszer veszik figyelembe. Ezt bizonyítja az is, hogy idéntől az iskolák vezetőtanácsában már nem ülhet ott a diákképviselő. S még inkább bizonyítja az, hogy olvasóim közül már bizonyára a többség rá is vágta: Nincs is ott amit keresniük!

A közéletben, a politikában is azok érvényesülnek, akik már huszonévesen is koravének, nincs különvéleményük, igazodnak az előttük járókhoz. Csakhogy ez óriási szociális feszültségekhez és visszafejlődéshez, visszaeséshez vezet. Mert a történelem rá a bizonyíték: azok a társadalmak prosperálnak, ahol a fiatalok újító, merész lendületét és az idősebb nemzedékek tapasztalatát ötvözni tudják. Ahol a fiatalok kérését, igényeit nem tekintik lényegtelen ügynek.

Ugye érthető és megbocsátható, hogy amint öregszem, egyre nagyobb szimpátiával figyelem azokat a fiatalokat, akik valamiben hasonlítanak egykori önmagamhoz? Akik nem fogadják el, hevesen tiltakoznak a társadalmi igazságtalanság ellen. Akik kockáztatnak, hogy magukért és másokért cselekedjenek.

Ilyen akció a Magyar Középiskolások Országos Szövetségének (MAKOSZ) japán sztrájkja: ingyen tankönyvet, esetleg e-könyvet kérnek a tizenegy, tizenkettedikes diákoknak. Olyan reménytelen ez, mint Voltaire tiltakozása a liszaboni földrengés ellen. De reménytelen ügyekben győzni a fiatalok igazi kiváltsága, ami a kiválóságukat – a szó mindkét értelmében – bizonyítja.

A MAKOSZ tiltakozása két hete örömet és elkeseredést is okozott számomra. Öröm volt hallani, hogy Erdély nyugati felében a pedagógusok is támogatták a diákok kezdeményezését. Felismerték, hogy ezzel jobban hozzájárulnak jellemi fejlődésükhöz, mint egy félév állampolgári óráján összesen. Szomorú volt tapasztalni, hogy a délkeleti végen, szülővárosomban a pedagógusok közönnyel vagy iróniával igyekeztek lehűteni a „forrófejű” nebulókat. Ezzel is sokat (de)formáltak jellemükön...

Ilyenkor mindig eszembe jut a mese. Gyerekkoromban sokszor olvasták el nekem a következő történetet. Az égő erdőből menekülő madár a fiókáival egy nagy folyam partjához ér. Látja, hogy csak egyszer tudja átrepülni, a fiókák egyszer sem. Ezt a tudtukra is adja. Két fiókája azzal kérleli, hogy őt vigye át, hogy s ha majd megöregszik, ők is cipelni fogják őt. A harmadik pedig azt ígéri, hogy ha megmenekül, majd ő is a maga fiókáit fogja hordozni. És a madár őt menti meg.

Sokan a mai felnőttek közül elfelejtették e tanmesét, s vannak olyanok is, akiknek gyerekkorában már nem volt divat az olvasás. Nem utolsó sorban ezért építettünk mára egy önző, a (jövő várományosait!) kirekesztő, a mások, számunkra lényegtelennek tűnő gondjai iránt érzéketlen társadalmat.

Ennek a levét később megisszuk. Brassóban hamarabb, mint Temesváron.

Kimaradt?