Néhány bódéval indult, amelyekben kenyeret árultak. A kenyér mindig friss volt, jóízű, a kifli, a perec, a bagett csak úgy ropogott, az ember boldogan vitte haza, amit vásárolt.

Aztán, szinte észrevétlenül, megalakultak az üzletek. Az egyik itt, a másik ott, a harmadik amott, hogy csak kapkodtam a fejem. Egy ideig gyanakodtam (elvégre rommagyar vagyok): bizonyára megszűnik egyszer a szaporodás, megszakad a lánc – minden csoda három napig tart. Talán reménykedtem inkább, reménykedett bennem az, ami a csalódáshoz szokott. Ám a három napon jóval túl vagyunk, és a pékáru-hálózat még mindig tartja magát, sőt, egyre gyarapodik, most már reggeli szendvicset is árulnak, nemcsak „átlagosat”, mindenórait, mint eddig.

A román állam legnagyobb hibája, hogy hozzászoktatott a reménytelenséghez. A mai napig nem tudott kimozdítani néhány alapvető, a kommunizmus idején megerősödött előítéletet: hogy aki nem dolgozik, az lusta vagy semmirekellő, hogy az ember onnan megy nyugdíjba, ahol elkezdett dolgozni, hogy az államnak az a dolga, tartson el ezekben a „nyugdíjas állásokban” (már az elnevezés milyen jellemző!) mindenkit, függetlenül a hatásfokától, a munkamoráljától, a képességeitől – gyakorlatilag mindentől.

Hozzászoktunk a reménytelen statisztikákhoz, a kiábrándultság áriáihoz: „régen egy gyárban 3000 ember dolgozott”, és már folyik is belőlünk a vér, miközben énekelünk. Tudomásul kellene venni, hogy azok az idők elmúltak. Természetesen nem a még létező gyárakat akarom megszüntetni, melyek esetenként még akár termelnek is valamit a veszteségen kívül, csak azt a balhitet, hogy mindenáron és mindenütt gyáraknak kellene működniük, és ha viszont nem működnek, vége a biztonságunknak és az életünknek. Az állam töketlensége mellett ez a mélyen belénk ivódott, vésődött, maródott meggyőződés nem hagyja veszni például a marosvásárhelyi kombinátot, annak ellenére, hogy mindenki tudja, mennyire szennyezi a környezetet.

Hogy néhány bódéból egy pillanat alatt üzletlánc lehet – nos, ezt nem szoktuk meg, ehhez nem szoktunk hozzá ’89 után sem. A társadalmi mobilitást látjuk ugyan (egy másodperc, és munkanélkülivé vagy hajléktalanná válhat az ember, mások meg egy villanás, és felemelkednek), mintha mégsem értenénk. A meggazdagodást a dörzsöltség, az elszegényedést a balfaszság számlájára írjuk. Az újgazdagot irigyeljük, a hajléktalant megvetjük, és ha esetleg egy mozgásképtelen ember kihasználja a rendszer hibáit, jobban elítéljük, mint a lila öltönyben feszítő cégvezetőt, akiről meggyőződésünk, hogy lop. Neki éppen elég mentsége van: gazdag.

A kommunizmust elítéltük (annak idején még örültem is ennek), valójában azonban sok szempontból ugyanott tartunk, mint annak idején. A mobilitást nem az új társadalom strukturális jellemzőjének tartjuk, hanem szerencsének vagy pechnek (és a pechesek pusztuljanak, persze). Valójában tehát ellenőrizhetetlen folyamatnak. Olyan fatalisták vagyunk, mintha nagyon távolkeletiek lennénk. Nem a szó földrajzi értelmében.