21 év a verespataki ügy árnyékában
Szombat reggel hirtelen minden sajtófelületen szembejött Verespatak ügye.
Huszonegy év kötődik számomra ehhez a történethez. Huszonegy év, tele érdeklődéssel, nyitottsággal, határozottsággal, kétségekkel, kételkedéssel, aggodalommal, politikai, jogi és talán az államapparátus részéről érkező zsarolási és nyomásgyakorlási kísérletekkel, de örömmel és az összefogás élményével is. Volt benne egy kis Robin Hood-hangulat és még rengeteg minden más is. Ez hosszú lesz, de tartsanak velem, olvassák el, érdemes.

Huszonegy éve annak, hogy a Környezetvédelmi Minisztérium európai és nemzetközi ügyekért felelős államtitkáraként már döntéshozói körben szembesülnöm kellett a projekt egyre több részletével. Akkor 2005-öt írtunk. Most, 2026 novemberének közepén végre véglegesen kijelenthetem: vége van! Vége!!!
Elérkezett a pillanat, amikor már érdemes többről is beszélni, mint amit eddig elbírt a nyilvános tér.
Minden akkor kezdődött, amikor a Magyarországgal folytatott kétoldalú kapcsolatokban – akár környezetvédelmi, akár vízügyi kérdésekről volt szó –, valamint az engedélyeztetési folyamatban elengedhetetlen Espoo-i egyezmény keretében, a határon túl és itthon tartott közmeghallgatásokon egyaránt egyre világosabban kirajzolódott: a verespataki bányaberuházás grandiózus, túlméretezett és gőgös vállalkozás, amely mögött hatalmas anyagi erőforrások és komoly politikai támogatás állt. Éppen ezek a jellemzők tették egyre nyilvánvalóbbá azt is, hogy számos ponton gyenge lábakon állt: hiányoztak a megfelelő mérnöki és technológiai válaszok, az évek során pedig az adatok meghamisításának komoly gyanúja is felmerült.
Valahogy mindig akadt egy-egy olyan politikai vagy állami intézmény, ahol nagyon is támogatták a projektet. Kezdve Traian Băsescu személyes szerepével, a gazdasági vagy ipari minisztériumokon belüli összefonódásokkal, egészen a helyi közigazgatás vélhetően szemet hunyó magatartásáig.
Ha visszatekintek a Bukarestben végzett politikai és kormányzati tevékenységemre, a saját szempontomból hat olyan időszakot tudok megkülönböztetni, ahogyan a témával találkoztam és megharcoltam.
2005–2007: Európai ügyekért, majd egy év után már a környezetvédelmi szakterületért is felelős államtitkárként kaptam meg azt a rengeteg információt a közmeghallgatásokon, a technikai elemzőbizottsági üléseken, valamint az államközi és európai térben lefolytatott egyeztetéseken, amelyek lassan szertefoszlatták a fiatalkori naivitásomat. Ekkor alakult ki egy nagyon egészséges párbeszéd a civil mozgalmakkal is. Sok mindent több szempontból láttam, és mindig az volt a hitvallásom, hogy ha bárhol kételyek vannak, és nincsenek megalapozott válaszok, annak környezetvédelmi katasztrófa lehet a vége. És ez volt az az időszak is, amikor kiderült számomra, hogy ez a projekt, bárhogy nézzük, társadalmi katasztrófával is jár.
2007–2008: Az az időszak, amikor felelős vezetőként, környezetvédelmi miniszterként meghoztam életem egyik legkeményebb döntését. Alapos jogi elemzés után felfüggesztettük az egész engedélyeztetési procedúrát. Nem volt jogalapja az engedélyeztetésnek, mert egy bírósági végzés érvénytelenítette a beruházás övezeti rendezési tervét. Most is azt gondolom, hogy újra ezt tenném, mert ezt követelte meg a törvény ereje és a józan ész.
Élénken emlékszem arra a napra, amikor ezt a döntést meghoztam, ahogy arra is, amikor emberek láncolták magukat a minisztérium lépcsőihez. Innentől kezdődött a témával való kapcsolatom egy másik síkja. Először is a politikai nyomásgyakorlás, amelynek kiemelt szereplője Traian Băsescu államelnök volt. Minden erejét bevetette. Másodszor – és eddig ezt soha nem írtam le, nem mondtam ki –, a zaragozai Víz és Fenntartható Fejlődés Világkiállítás román pavilonjának megépítését is azért gáncsolták, hogy megszégyenítsenek, azt mondhassák, szégyent hoztam a román államra, és végső soron kiüssenek a politikai és környezetvédelmi szakpolitikai életből. Emellett jogi úton a cég személyesen engem és egy kollégámat is beperelt, hogy anyagi kártérítést követeljen tőlünk. A családom, a saját egzisztenciám és a jövőm is kockán forgott.
De itt jött az érem másik oldala: a civil társadalom nemcsak kiállt értem, hanem számtalan civil szervezet lépett be mellém a zsarolási perbe. Markó Béla, az akkori RMDSZ-elnök folyamatosan mellettem volt. Călin Popescu-Tăriceanu kormányfő mindig azt mondta, végezzem a munkámat hozzáértéssel és kitartással. A Bukarestben dolgozó RMDSZ-es kollégák – függetlenül attól, hogy miniszterek, államtitkárok, képviselők vagy intézményvezetők voltak – mindvégig támogattak.
Románia egyik legnagyobb ügyvédi irodája vette célba a minisztériumot és engem személyesen. Mi a kis minisztériumi szakértői csapatunkkal és Leauáék fiatal ügyvédi irodájával vettük fel velük a harcot. Leauáék javaslatára pedig – mondhatni – csaknem pro bono jogi védelmet kaptam. Soha nem fogom elfelejteni, hogy dr. Gheorghe Florea, az Országos Ügyvédi Kamara dékánja annyira hitt abban, amit csinálok, hogy majdnem pro bono vállalta a védelmemet egy hatalmas gépezettel szemben. Nagyon szerény emberként ismertem meg, és örökre hálás maradok neki.
Én ekkor, ezekben a nagyon durva és komplikált helyzetekben alig voltam harmincéves, de szembe kellett néznem egy óriási gépezettel, amelyet ellenem indítottak – mindezt Traian Băsescu tudtával. Ez az időszak, Verespatak, a bányaberuházás elleni harc belém égett. Soha nem tudom kitörölni a lelkemből.
Örökké hálás maradok a civil szervezetek szolidaritásáért. Megküzdöttem ugyan a magam harcát, de talán azért hagyták annyiban a dolgot, mert a civil kurázsi ott volt mögöttem.
Hála Istennek, Zaragoza végül összejött: ha jól emlékszem, a kiállítás végén a hetedik leglátogatottabb pavilon lettünk. A pert megnyertem, illetve megnyertük, a cég pedig sok év után végül feladta.
2012: Úgy hozta a helyzet, hogy egy rövid időre, az Ungureanu-kormány bukásáig újra be kellett vállalnom a miniszteri tisztséget. Ekkor a civil társadalom jelzései alapján ismét felfigyeltem arra, hogy jogi űr tátong a projekt mögött. A minisztériumi belső egyeztetések után jogi auditot rendeltünk a Leaua ügyvédi irodától, amely kimondta, hogy a beruházás engedélyeztetése továbbra sem folytatható. A mandátumom végén ezt nyilvánosságra hoztam, aminek az lett a következménye, hogy az utánam következő miniszter ezt már nem tudta figyelmen kívül hagyni.
Ebben az időszakban történt az is, hogy amikor letettem az esküt a Cotroceni-palotában, Băsescu államelnök személyesen – a maga stílusában, odavetett mondatokkal – megfenyegetett Verespatak ügyében.
2013: És akkor jött 2013, amikor tagja voltam a verespataki bizottságnak. A testületet a törvénytervezet megvitatására hívták össze, de nagyrészt az én munkámnak köszönhetően valódi tényfeltáró bizottsággá alakult.
A meghallgatások során kiderült, hogy a Környezetvédelmi Minisztériumnak esze ágában sem volt saját szakmai tanulmányokat készíteni. Alaposan megforgattam őket, hogy a nagy nyilvánosság is lássa az új vezetés hozzáállását. A Román Geológiai Intézet vezetője például ki is jelentette, hogy a nagy zagytározó tervezésénél a cég által használt térképek részben hamisítottak: kitörölték róluk a geológiai törésvonalakat a ciántartalmú zagytározó alatti területről. Kiálltam az intézet vezetője mellett, mert az ipari minisztérium – nem ismerve el az adathamisításokat – ki akarta rúgni. Kértem a bizottságot, hogy hivatalból értesítsük az ügyészséget (ezt végül soha nem merték meglépni).
A bizottság végül kritikus hangvételű jelentést fogadott el. A PSD valamilyen felvizezett változatban még át akarta vinni a törvénytervezetet, de végül nem merte felvállalni az elfogadását az RMDSZ-szel és a PNL-lel szemben. A plénum végül visszautasította a beruházást segítő törvényjavaslatot.
2014: A Szövetség felkérésére újra betöltöttem a miniszteri tisztséget. A 2013-as nagy parlamenti csatáink után pontosan tudtam, mi a feladatom Verespatak ügyében: biztosítani, hogy a Környezetvédelmi Minisztériumnak legyen saját, a román államot védő szakmai dokumentációja. Kevés partner akadt a kormányzatban, de mégis elindultunk ezen az úton. Olyan állami intézmények, amelyek addig – főként az ipari minisztérium miatt – kénytelenek voltak hallgatni, végre kibontakozhattak, és megindulhatott a valódi szakmai munka. Ez a határozott álláspontunk meghatározta az országos vonalat is, és jelentősen beszűkítette a cég mozgásterét.
2015-ben a Gabriel Resources és a Gabriel Resources (Jersey) Limited keresetet nyújtott be Románia ellen a Világbank égisze alatt működő Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központjánál (ICSID). 6,5 milliárd dollár kártérítést követeltek a román államtól arra hivatkozva, hogy az állam – és főként egyes vezetők – ellehetetlenítették a beruházást, ezzel kárt okozva nekik. A narratíva központi eleme az én tevékenységem volt.
2024: Késő este, sőt, inkább már éjszaka csörrent meg a telefonom. Valamiért még ébren voltam. Egy régi ismerős hangja ennyit mondott: „Miniszter úr, megnyertük.” Kérdeztem, hogy mit. „Hát a pert Washingtonban.” Egy szemhunyásnyit sem aludtam azon az éjszakán, és másnap is alig tudtam magamhoz térni. Tudtam, hogy minden, amit tettem, és minden, amit a román állam a cég ellenében tett, a törvény tiszteletben tartásáról, a korrupció elutasításáról és a zsarolás elsöpréséről szólt. Ugyanakkor attól is féltem: ha nem így alakul, nem a cég követel majd tovább milliókat tőlem, hanem a román állam fordulhat ellenem egy több mint 6 milliárd dolláros kártérítési ügyben.
A verespataki ügy nagyon sokszor megmérgezte az életemet és a családom biztonságát. Tudtam, hogy a törvényesség és az emberek pártján állok, de ez sokszor azt jelentette, hogy mindent egyedül kell vinnem. A feleségem végig mellettem volt. Ügyvédként pontosan tudta, milyen bonyolult jogi eljárásoknak vagyok kitéve, és azzal is tisztában volt, hogy mindennek nagyon rossz vége lehet, ha valaki másképp értelmezi a törvényességet, mint mi a szakmai csapattal.
Az, hogy köszönöm neki, nem kifejezés. De köszönöm! Köszönöm neki, hogy a zaragozai nagy zsarolás idején is szilárdan mellettem állt, és azt mondta, végig kell csinálnunk, mert a zsarolók és Băsescu nem győzhetnek. Akkor is kitartott mellettem, amikor Băsescu a mikrofon előtt megfenyegetett, és ő tudta, hogy akár másnap el is vihetnek.
Fáj, ha csorbul az igazság. Fáj, amikor valakik nagyokat mondanak, szájhősök, közben pedig gyenge emberként cselekszenek. De én, ha nem is mindig hangosan, mindig a jó ügyet szolgáltam, és ez ma sem változott.
Most következik a köszönetnyilvánítások sora. Nincs közöttük sorrend, úgy sorolom fel őket, ahogy eszembe jutnak. Köszönöm:
A minisztérium mindenkori szakmai csapatának: Angela Filipașnak, Dorina Mocanunak, Liliana Baranak (aki sajnos már nem lehet velünk), Raluca Davidnak és Cosmin Teodorunak.
Markó Bélának, Borbély Lászlónak és Kelemen Hunornak, hogy amikor baj volt, nemcsak a tisztséget, hanem engem mint embert is védtek. Demeter Attilának és Bogos Zsoltnak, hogy a zaragozai csapdából kegyetlenül kemény munkával kiemeltek.
Ovidiu Vanghelének (akit a napokban Nicușor Dan államelnöknek köszönhetően sokan hirtelen megismerhettek). Ő akkor a Mediafax szakújságírója volt, és 2007-ben, majd 2012-ben ő hívta fel a figyelmemet arra, mekkora jogi problémák vannak a verespataki projekt mögött. Ő volt a szikra, amely rajtam keresztül elindította a törvényesség és az igazság melletti lavinát.
Crenguța Leauának, aki velem együtt elhitte, hogy lehet bátor, és szembe lehet menni Góliáttal. Meglépte, és győzött. Olyan komoly tapasztalatot szerzett, hogy a nemzetközi békéltető bíróságon már megkerülhetetlen volt a részvétele Románia védelmében, így a jó ügy biztonságban maradt.
Dr. Gheorghe Floreának, aki azt is mondhatta volna, hogy nem vállalja a védelmemet, mert nekem nem volt miből fizetnem, az ellenfelem pedig az egyik legtőkeerősebb gazdasági csoport volt, egy nagy ügyvédi iroda támogatásával. Ő mégis hitt bennem és az ügyben. Hálával tartozom neki.
A verespataki embereknek, hogy reményt láttak bennem az igazság elérésében, és hogy ők – valamint számtalan bukaresti, kolozsvári és erdélyi civil szervezet – kiálltak mellettem, bekapcsolódtak a perbe, és partnerként tekintettek rám. Hogy megértették: én nem tudok úgy élni, hogy ne keressem az igazságot, ne vegyem figyelembe az emberek véleményét, és ne harcoljak egy jó ügyért, még akkor sem, ha közben minden összeomolhat körülöttem.
A mindenkori közvetlen környezetemben dolgozó minisztériumi tanácsadóimnak, függetlenül attól, hogy román vagy magyar emberek voltak. Tudták, és tisztában voltak vele, hogy ha nem őrizzük meg valamennyire a naivitásunkat, ha nem a kemény politikai eszközökhöz nyúlunk, hanem az emberségünkre hallgatunk, akkor alulmaradunk. Túl sok érdek fonódott össze körülöttünk ahhoz, hogy ne a lehető legegyenesebb és legőszintébb utat válasszuk. Név szerint: Marius Bărbulescunak, Szász Hargitának, Teodora Mețiunak, Dósa Szilárdnak, Alina Ifrimnek, Mihai Drăgannak, Jeni Guțának, Marilena Burlacunak és Narcis Jelernek.
Zárásként még egy gondolat: ha egyszer a ma még titkosított dokumentumok nyilvánosságra kerülnek, biztosan – ha még élek – megértek olyan dolgokat, amelyeket ma csak sejtek. Például azt, hogy a beruházás minden kudarca ellenére a tőzsdei spekulációkon kik nyertek valójában.
Szívből örülök, hogy huszonegy év után – hihetetlen, leírni is jó: huszonegy év után – végre felszusszanhatok. Megharcoltuk, megnyertük. Az elején egyedül küzdöttem a következményekkel, a román állam pedig csak a második félidőben állt mellénk. Győzött az igazság!
CSAK SAJÁT