Ágoston Hugó: Vad kényszerképzetek

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

(...)

(Töredék, 1944)

Könyvvásárba készültem, gondoltam, még egyszer átfutom a híreinket. Szép szombat reggel Marosvásárhelyen, délelőtt a Magyar Bukarest, délután a Csatolmány a kihagyhatatlan bemutató – örömvárás. A jó könyv megjelenése csoda. A vásáron emberekkel találkozni jó, könyvekről beszélni remek, dedikáltatni izgalmas.

Az a hír ugrik a szemembe, közvetlenül indulás előtt: Radnóti-köteteket égettek magyar nácik Miskolcon (a rövid cikk alatt a maszolon mindeddig nem olvasható hozzászólás, ötvenen kedvelték). A könyvégetők nem voltak sokan, de a gaztetthez elegen voltak, nyilvánosan tették.

A történteket nem fogom külön leírni. Van portál, amelyik „inkább viccesnek” nevezi a groteszk akciót. Nem vicces. Van felfogás, amely szerint az ilyesmi mellett jobb elmenni, mintsem hírverést csapni neki. De én erre képtelen vagyok.

Képtelen vagyok félrenézni, mert nem tudom elviselni a gondolatát sem annak, hogy valakik – talán éppen a náci hajlamúak is – feltételezzék, gyávaságból hallgatok. („Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” – Babits.) Egyre nehezebb hallgatni, mert mind gyakoribb Magyarországon, hogy a háborítatlanul „ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad.” (József Attila) Képtelen vagyok elfogadni, hogy a vallás és a nemzetféltés nevében barbárok meggyalázzák egyedülállóan csodálatos nyelvünket és legszentebb papjait, kiemelkedő költőinket. Rettenetesen érzem magam annak ellenére, hogy bizonyára nincs „közvetlen veszély”, túlzás lenne még Magyarországon is „kristályéjszakára” gondolni.

Radnóti Miklóssal az a bajuk az új bunkóság bitangjainak, hogy zsidó származású volt. Mondta már valaki, vagy csak nekem jut eszembe a semmiből, hogy aki könyveket éget, az embereket fog égetni? Utánanézek, kiderül, hogy Heinrich Heine mondta, de kiderül az is, hogy a „Megtisztulás Éjszakáját”, vagyis a rituális könyvégetést Magyarországon évek óta gyakorolják.

Megtudhatjuk, hogy „a könyvégetés legfeljebb közigazgatási szabályokat – tűzgyújtási tilalmat – sérthet, de tartalmi szempontok alapján nem jogellenes (...), mindez belefér a véleménynyilvánítás szabadságába, bármennyire is megütközést vagy felháborodást kelt”. Belefér? Úgy látszik, egyre több minden belefér. Belefér, a mai politikusok pedig azzal, ami belefér, nagyon törvénytisztelők, jogszabályt unortodoxul jobbára csak (nemzet)stratégiai ügyekben módosítanak, nincs mit tenni, s ha Európa felkapja a fejét, az ő dolga... A feljelentő, gyalázkodó kommentek pedig – külön fejezet – a szólásszabadság pervertált elértéktelenítői.

Ráakadok a politikai rituális könyvégetés szokásának eredetére is. Nyolcvan éve, 1933. május 10-én – Hitler kancellárrá történt kinevezése (január 30.) után évszaknyival – érte el a tetőpontját a XX. század leghírhedtebb könyvégetése, a náci könyvégetés. Németország több városában a fasiszták nyilvánosan elegettek több tízezer "a német szellemet mérgező" könyvet. Hogy az akció elérte propagandisztikus célját, azt a történelem a tűznél fényesebben igazolta. Akkor olyan szerzők műveit vetették a lángokba, mint Karl Marx és Bertolt Brecht, Ernest Hemingway és Jack London, a német írók közül Heinrich Heine, Stefan Zweig, Franz Werfel, Erich Maria Remarque, Eric Kästner, Kurt Tucholsky és Heinrich Mann, a később Nobel-békedíjjal kitüntetett publicista, Carl von Ossietzky. „Az eseményhez az SS zenekara és kórusa szolgáltatott zenei kíséretet, élőben közvetítette a birodalmi rádió.”

A világ tele van félkegyelműekkel, őrültekkel, a maguk – a családjuk, a közösségük, a nemzetük, az emberiség – ellen forduló beteg, torz lelkekkel, tele van egyre inkább vad kényszerképzetekkel. Vannak olyanok, akikre és amelyekre kár szót vesztegetni. De ezt most nem olyannak érzem.

Radnóti Miklós miatt. Mert most Radnóti Glatter Miklóst égették el, miután – ahogyan az iskolában is tanítják (még?) – 1944. november 10-én, harmincöt évesen tarkólövéssel kivégezték. Lám, gyarapodnak az emelkedett, lelkesítő náci sikerévfordulók.

Radnóti Miklóst rémülettel szerettem. Most vagyok kétszer annyi éves, mint ahány évig őt élni hagyták. Nekünk Nagyenyeden kiváló tanáraink őt (is) nagy szeretettel tanították. Rémületem oka az volt: egyetlen emberben hogyan sűrűsödhet össze ennyi szenvedés? Születésekor elvesztette édesanyját és ikertestvérét. Életének utolsó éveiben a Horthy-Magyarországon származása miatt kiközösítették, munkatáborokba küldték, ezt – Szerb Antallal, Bálint Györggyel és más sorstársaival együtt – úgy hálálta meg, hogy szívből azonosult a magyarságával, és remekművekkel gazdagította irodalmunkat, kultúránkat, öntudatunkat.

Az undorító könyvégetők azt sem érdemlik meg, hogy bíráljuk, vagyis emberszámba vegyük őket. De magunkra ebben a mérgeződő légkörben miként vigyázhatunk? Hogy az undor és a kétségbeesés reménytelenül gyógyíthatatlan kórba és tehetetlenségbe ne taszítson, mit tehetünk? A vad kényszerképzetek lelkiismeret- és rációellenes tobzódásának látványa és következményei ellen hol van a jelképes és főleg tevőleges szolidaritás?

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága,

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

(...) (Nem tudhatom, 1944)

A teste nem a szülőhazájában süppedt el. Megölték, s most a verseit, a szellemét akarják elégetni. Nem sokan, de elegen – szervezetten, rituálisan. Ellenállás nélkül. Fel nem fogva, hogy mit tesznek, de üzenve, és tudatában annak, hogy az üzenetük működik, terjed.

Szegény Radnóti Miklós, nem érdemeltünk meg. 

Kimaradt?