Az egyház tiszteletre méltó szolgája, aki hetekkel ezelőtt lelkészként, civilként egyedül kezdett tüntetni a sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium előtt, azt szeretné, ha a politikusok nem szólalnának fel Kovászna megye székhelyén, az Igazság Napján.

Tökéletesen megértem a nyílt levélben megfogalmazott szándékait-indokait, hiszen Erdélyben nem ő az egyetlen, aki úgy érzi, hogy a romániai magyar politikusok majd mindenre rátelepednek.

Ott szerepelnek különböző város- és községnapokon, sütnek-főznek, ha éppen pityóka-, puliszka-, káposzta-, hagyma vagy bármiféle fesztiválról van szó, a képzőművészeti kiállításoktól a kővel bedöngölt falusi utakig magányosan vagy csapatban bármit megnyitnak, felavatnak, az emléktáblák, kisebb-nagyob szobrok leleplezéséről nem is beszélve, és mivel jönnek az új választások, közeleg a jelölések időszaka, még inkább sürögnek-forognak, hogy mutassák magukat, hiszen valamennyien úgy érzik: a politikai porondon való további jelenlétük természetesen nem önmaguk, hanem a saját közösségük számára nem csupán rendkívül fontos, hanem egyenesen nélkülözhetetlen és bárki más által helyettesíthetetlen.

Viszont a romániai átlagmagyarban, foglalkozásra és szakmára való tekintet nélkül, saját tapasztalata vagy szóbeszéd alapján, egyre inkább az a benyomás alakul ki , hogy mindaz, amit politikusai a felszínen tesznek, csupán pótcselekvés, és arra szolgál, hogy eltakarják saját vállalkozásaikat, építkezéseiket és általában magán-, rokoni-, baráti vagy kiscsoportos érdekeiket, amelyek a legkülönbözőbb intézményi tisztségek betöltésében is tettenérhetők.

A köztudatban az átlagmagyar szegény, a romániai magyar politikus viszont gazdag, ráadásul nem kerül semmiféle saját anyagi erőfeszítésébe, hogy az állam- vagy különböző alapítványi pénzeken ide-oda utazgasson és ossza az észt mindazoknak, akiknek amúgyis megvan a maguk sütnivalója.

Mindebből kifolyólag a romániai átlagmagyar azokat a politikusok szidja, akik látszanak és soha nem foglalkozik azokkal, akik szürkén, véleménymentesen jóval nagyobb pénzekért olyan kormány- vagy állami intézményekben vagy hasonló érdekeltségű gazdasági vállalkozásokban üldögélnek, amelyekről nem is hallott.

Még szerencsére, mert ha őket jobban ismerné, akkor az átlagmagyart még inkább hatalmába kerítené a frusztráció, az állandó kudarcérzet. Hogy miközben ő a legjobb esetben havi átlagjövedelemért gürcöl, addig a másik, aki a helyezkedésen kívül semmiféle többlet-adottságokkal nem rendelkezik, bármiféle válság ellenére mégis vígan zsebrevágja ennek tíz- vagy húszszorosát.

Igen, a romániai magyar társadalom sok tekintetben meghasonlott. A magukat civilnek mondók nem nagyon szeretnék, hogy azokat az ügyeket, amelyekért ők ingyen és bérmentve küzdenek, a jól fizetett politikusok kisajátítsák és közéleti tőkét kovácsoljanak belőle a maguk számára.

Az egyház nem nagyon szereti, ha az általa visszakapott, oktatási jellegű ingatlanokban a pedagógusoknak is megvan a maguk véleménye és a hazai magyar médiában nagyon szórványosan ugyan, de különböző bérleti szerződéseket firtatnak. És még rengeteg belső ellentmondás feszegeti csupán a románság szemében egységes romániai magyar társadalmat, amelyek számunkra egyáltalán nem jelentenek meglepetést.

A románok szemében azonban még mindig egységesek vagyunk. Ők úgy vélik: a romániai magyar polgárok, politikusok, egyházak, munkaadók és munkavállalók, férfiak és nők, idősek és fiatalok mindig és minden áron ugyanazt akarják.

Szeptember elsején miért ne hagyjuk meg őket ebben a hitükben?

Tudom, az lenne az igazi, ha mindenki saját belső indíttatásától fűtve saját autóján, saját vonatjegyével, saját lábán indulna Sepsiszentgyörgyre, hogy hétköznapi áldozatra kész, lánglelkű forradalmárként védje közös érdekünket. Ám több mint száz esztendővel ezelőtt a románok zöme sem gyalog, hanem MÁV-vasúti kocsikban indult Gyulafehérvárra.

Már csak ezért sem baj, hogy az RMDSZ, EMNP, MPP, SZNT és bárki más autóbuszokat indít a városba. És miért lenne baj, ha minél többen beszélnek, hiszen többféleképpen mondhatják ugyanazt?

Szeptember elseje az egység pillanata Sepsiszentgyörgyön.

Hogy utána miként rendezzük saját belső ügyeinket, az már ránk tartozik, és bőven van időnk foglalkozni saját társadalmi munkamegosztásunkkal és hiányérzeteinkkel.