Magyarország jobban teljesít. Olvasom plakáton, harsogja rádió-televízió, oda van vésve a szóvivők, miniszterek mögé, megnyitom a csapot, ez dől víz helyett – már kezdem elhinni. Egyszerűen jobbak vagyunk a világnál!

Lassan negyedszázada volt a rendszerváltás, az ifjú demokratákból konzervatív tekintélyek lettek, ez így van rendjén. Ha megnézzük a gazdasági mutatóinkat (amelyekkel nemzetközileg elfogadott számlálók mérik egy-egy ország fejlettségét, teljesítményét), akkor körülbelül ott vagyunk, ahol a velünk együtt szabadult közép-kelet-európai országok. Néha egyik vagy másik előretör pár tizeddel, éllovasnak nevezik rögtön, a másik meg lemarad kicsit, sereghajtónak becézik, de belátható huszonnégy év tapasztalat után, hogy ennyi van bennünk, csodák nincsenek, nem is várhatók. Politikai elfogultságokkal lehet a most-ot mélypontnak és csúcsnak nevezni, attól függően, ki mennyire csipázza a Fideszt. Szűk a játéktér.

Nyugodjunk le, abból baj nem lehet.

Legalább azokon a területeken, ahol nem a gazdasági kényszer az úr (bár nyilván ott is a pénz és az érdekek mozgatnak) kellene mozdulnunk hosszú távú célok irányába. Mondjuk, ahogy a finnek, japánok, kis tigrisek tették. Pénzt fektetni a gyermekekbe, az oktatásba, beruházni a jövőbe.

A gazdasági csoda, a jobban teljesítés és a rezsiharc fényes győzelme mellett az iskolákban nem beszélhetünk sikertörténetről. A közoktatási törvény le lett cserélve egy köznevelésire. Az elnevezések és alapelvek körül zajló politikai természetű vitákkal nem foglalnánk itt a helyet (hogy szabad polgárok vagy alattvalók nevelésére való az iskola, illetve a liberalizmus mételye vagy a konzervatív értékvilág beleplántálása az ifjú lelkekbe célravezetőbb-e?).

A közoktatásban felemás, tétova és céltalan megoldásokkal találkozunk. Például bevezetésre került az egésznapos iskola, amihez nincs se pénzügyi támogatás, se program, éppen ezért a szülők kérelemmel kivehetik délutánra a gyereket az iskolából, s így a kötelezően bevezetett új elem hatása alól hetven százalék kivonja magát. Bevezették az erkölcstan oktatását felmenő rendszerben, amikor nincsenek megfelelő könyvek, illetve az engedélyezettek egy hányada erősen kritizálható, s mivel kiképzett tanárok sincsenek az új tárgyhoz, hát hatvan órás képzés után bármely pedagógus taníthatja. A szakmunkásképzést úgy megszabályozták, hogy heti hét-nyolc óra van közismereti tantárgyakra. S pár év múlva elcsodálkozunk, mennyire megnőtt az analfabéták, munkanélküliek száma. Aztán még három évig ígérgette a kormány, hogy rendezi a pedagógusok bérét, s a hosszú várakozás után az államtitkár annyit mer a kialakult helyzetről kijelenteni, hogy minden pedagógusnak emelkedett az alapbére. Rendezésnek rendezés, amelynek legalább annyi a kárvallottja mint nyertese. És akkor még nem szóltunk arról, hogy állami fenntartásba vették a közoktatás nagyobb részét, mértékadó vélemények szerint öt-tíz évbe telik az efféle nagy rendszerek begyakorlódása. Egyelőre a működés zavarai az erősebbek.

Tessék mondani, nem lehetne meneszteni az oktatási tárca felelőseit, s normális útra visszaterelni azokat az ügyeket, amelyek már kudarcot vallottak? Nem csak a hosszú távú nemzeti célokat szem előtt tartva, hanem a pillanatnyi közérzetben beálló pozitív irányú változást és a voksokban mérhető számszerű növekedést is meg lehet ígérni a korrekciós beavatkozás nyomán a tavaszi választásokra. Összejöhetne megint a kétharmad…