Hosszú a keze a romániai Országos Korrupcióelleni Igazgatóságnak: elér Stockholmig, a Nobel-díjakat kiosztó bizottságig. Az igazgatóság által korrupcióval vádolt Varujan Vosganian feltehetően ezért nem kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, pedig – állítása szerint – ott volt a jelöltek között. Szenátortársai – kormánypártiak, ellenzékiek – igyekeztek segíteni rajta, miután a szerény Vosganian szemérmes bejelentése után megtudták a jelölés hírét: szégyenlős kérésére 126 honatya nem szavazta meg a korrupció elleni ügyészek bűnvádi eljárását a Nobel-díj jelöltje ellen.

De hát, mint már mondottam, hosszú a korrupció elleni ügyészek keze, így aztán Vosganian mégsem lett irodalmi Nobel-díjas. Pedig mennyire készülődött rá! Jóllehet 1990 óta szinte folyamatosan tagja volt a parlamentnek, ám 2000 és 2004 között – választói hozzájárulásával – némi szünetet engedélyezett magának. Ekkor írta meg Nobel-díjra szánt életművét: három verseskötetet, egy prózakötetet és egy regényt.

Vosganian politikában-versben-prózában egyaránt tehetséges. Pártvezér is volt, nemrégiben a gazdasági miniszter szerepét is betöltötte, ahonnan éppen „méltósága megőrzése és hazaszeretete” miatt mondott le, miután – akárcsak Ceauşescut – a nemzetgazdaság aláaknázásával vádolták. Holott ő mindig csak szerencsét hozott a román népek, és miniszterként is remekül teljesített. De ezt is pusztán csupán a megbántottság mondatta az ibolyatermészetű ex-miniszterrel.

Szerencsére megúszta a lemondással, és megmenekült a halálos ólommérgezéstől. Ez esetben ugyanis a politikus, a költő és a regényíró mellett a Romániai Humoristák Egyesületének egyik oszlopos vezetőségi tagját is elveszítettünk volna – és elbúcsúzhattunk volna egy kiváló muzsikustól is.

Utóbbi minőségében kevesen ismerik őt, nagyjából csupán az Oltchim igazgatója és kisebbségi részvényeseinek képviselői, valamint azok a szakszervezeti tagok, akik a cég válságos helyzetét gyűltek össze megtárgyalni, az akkor még gazdasági miniszter Vosganiannal a tárca székházában.

Az ország egyik jelentős nagyvállalatának sorsáról döntő tanácskozás elején ugyanis a miniszter zongorázni kezdett. Nem ujjaival az asztalon, hanem igazi pianínón, amit még a Tăriceanu-kormány minisztereként fedezett fel a tárca pincéjében. Ócska, vacak – a 19. századból származó – bécsi pianínó, hol van az ára, mondjuk egy Stradivarius hegedűjétől, de lám, mégiscsak jó, ha a tárcavezető töviről-hegyére ismeri a minisztériumát, főleg, hogy a hangszer annyira a szívéhez nőtt, hogy nyomban a magáénak is mondotta.

A pianínó nem csak műélvezetet nyújtott a tehetséges örménynek, de konkrét, gyakorlati haszna is volt. Ha valaki pénzért kopogott be a tárca ajtaján, a miniszter nyomban zongorázni kezdett – ezt ő maga mesélte hallgatóságának. Márpedig kinek van mersze anyagiakra fordítani a szót, amikor a miniszter úr műélvez… (A művészetet ily alantas dolgokra felhasználni nem túlzottan becsületes dolog; a Diszkriminációelleni Országos Tanács feltehetően ezért nem is büntette meg Traian Băsescut, aki – testi, nem morális – gerincműtétét követően az orvoscsoportot vezető Mircea Ghemigian professzortól úgy búcsúzott: végre találkoztam egy derék örménnyel is).

Egyszóval Nobel-díj tekintetében Románia hoppon maradt. De nincs veszve a remény: a korrupcióelleni ügyészek hosszú karja előbb-utóbb utoléri Vosganiant is. Azt pedig jól tudjuk – már jegyzeteltünk róla –, hogy a lebukott hatalmasokra a porkoláb valóságos múzsaként hat.