Demény Péter: Kéken villog a szemét ládája
„Cukrozott takony”. Pusszantás mindenkinek című műsorában Hofi Géza ezzel a nem annyira gusztusos, mint amennyire érzékletes szóképpel jellemezte a giccset. Nem mondta ki a szót (nem esztétikán dolgozott éppen), csak Demszky Gábor budapesti polgármester ama ötletét díjazta így, hogy be kéne csomagolni a Lánchidat sztaniolba.
Voltaképpen erről, a cukrozott takonyról akartam beszélni a múlt héten. Beszéltem is, csak az az érzésem, nem eleget. Mert azt hiszem, soha nem lehet eleget beszélni róla. És főleg azért nem, mert úgy tűnik, a cukrozott takony kultúrájában élünk.
Itt vannak például azok az idiotisztikus játékok, amelyek a tévében zajlanak, s amelyek kapcsán Hofi is elejtett néhány keresetlen szót, méghozzá ugyanabban a műsorban, de talán még ő sem hitte, hogy a mai napig dúlnak. Valamelyik nap ráklikkeltem az egyik ilyenre, az a kérdés hangzott el éppen, mikor házasodott össze Irinel és Monica. A versenyzők tanácstalanoknak tűntek…
Vagy itt a tévéjósok, ezek a bizonyára jól fizetett nem-is-tudom-mik, akik pénzenergiát küldenek a képernyőbe révült arccal és a néző zsebébe révült tekintettel. Nem is értem, tényleg van olyan ember ebben a kibatikozott világban, aki még hisz ezeknek?!
Mindennap rákattintok elemzői műsorokra, és hát egy ilyen műsor ugyan miről szólna, ha nem arról, hogy a gonosz ellenfél csak a zsebére gondol, mi azonban kizárólag a népre tűzön-vízen át, az elnyomottakra, a nincstelenekre, az alullevőkre, a kizsákmányoltakra. Mi vagyunk a megtestesült jóindulat és jótett.
Itt a sorozatok, amelyek mindegyikében győz a szerelem, bár pillanatnyilag legyőzetik, de ez hamar véget ér, leküzdjük az akadályt, és szerelmünk felszárnyal az égig és azon túl. Itt a műsorok, amelyekben a pszichológusok halálkomoly arccal azt magyarázzák, hogy a szerelem szép, szerelem nélkül nem lehet élni, a szerelem mélyen emberi dolog, a szerelem csak rájuk kettejükre tartozik (ehhez képest folyton rajtuk csüng mindenki), a szerelem… Bele lehet fulladni a szerelembe, annyit emlegetik, mégis olyan keveset és olyan hiteltelent mondanak róla.
És az emberiség mégis a tévéhez ragad, mi több, nemzedékek nőnek fel rajta, nemzedékek, amelyek a tévétől biztosan nem tanulnak meg árnyalni, önreflexiót gyakorolni, kétségbe vonni bizonyos állításokat, egyáltalán: gondolkodni, vagy nagyon meg kellene szűrjék, hogy milyen műsorokat néznek. Csakhogy eleve rossz a szűrőjük, mert ezt a (Szilágyi István szava) „kéken villogó szemétládát” nézve tanultak meg válogatni, aminek a jellege, a hangulata nem a válogatást tükrözi és szorgalmazza.
Az utolsó remény: a humor. Erre mindig szert lehet tenni, bár éppen a „humorműsorokat” nézegetve folyamatosan visszasírom Hofit (akinek, ezt azért ismerjük el, sokkal könnyebb dolga volt, bár a demokráciában készült Pusszantás mindenkinek is fergeteges). De mégis ott a Szomszédnéni, ott a Showder Klub, ott van Woody Allen, Laár András, ott van (számomra) mindenekelőtt Magyari Tivadar. Nevessünk, ahogy csak lehet, minden idiótán, aki pénzenergiát sugároz és a szerelemről hablatyol.