Elég baja van a kormánynak – bár ha egy kis időt is engedne a politika és a Moldvát sújtó árvíz, még sajnálni is tudnám őt – , nem elég, hogy recseg-ropog, rogyadozik, romosodik, sőt már-már (át)szakadással fenyeget a szocdemek és liberálisok egymás iránt mut(og)atott türelmi gátja, de ráadásul el kell altatnia vagy örökbe kell fogadnia a kóbor bányászokat, akik Verespatakon bezárkóztak az aranyat érclelő bányalikakba és onnan sztrájkkal fenyegetnek, ha nem indítják meg azonnal az országlakosok többsége által károsnak és környezetrombolónak ítélt kitermelést. Az más kérdés: ha azt csakis a román állam bányászná a felszínre kanadai imperialisták nélkül, ugyanilyen vérmes, heves lenne a tüntetés és az elutasítás?

Tudjuk, a bányászt nem vigasztalja a zárva maradó bánya, Gábriel arkangyalt a messzi Kanadában a Hana Montanából származó aranyhegyek elmaradása, mi több – ahogyan románul mondanák: „mentőőv a búbosbankán” (colac peste pupăza) –, egy Torontóban ájtatoskodó szentéletű pópa és Megrontó (ez Torontó emigránsok lakta külvárosa) szexuálisan agresszívnak mutatkozott nő- vagy férfinemű hívei iránt. (Sajnos arra vonatkozóan nem rendelkezünk hitelt érdemlő adatokkal, ha valamely szexuális kisebbséghez tartozott-é a hívek lelki atyja avagy a szokványos többséggel tartott, ami a rontás elhárítását illeti.)

Na de a bányászokról volt szó, ne térjünk el a tárgytól: a miniszterelnök látogat, a kormány habozik, dadog, ígér, fenyeget, fogadkozik, ádázan odáz, milliárdos kártérítéssel ijesztegeti az adófizetőket, amit majd a kanadai lelketlenek fognak benyújtani a bányastop miatt. Országszerte tüntetések zajlanak, kóborebészek összekeverednek antimontánáékkal, és az egészben a legfontosabb, hogy a szabad levegőn tartózkodjanak, kihasználva a szép, ámde esetenként esős őszi napokat. Hogy naponta legkevesebb harminc percet mozogjanak, és minél kevesebb borsot, cukrot, sót és aranyat fogyasszanak.

Pedig lenne dolga bányásznak, aki szokva van a földmunkával. Hegyeket túr, kontinentális sziklatalapzatot robbant, törhet, zúzhat kedvére. A pszichológusok egyik szélsőséges alfaja szerint az megy bányásznak, aki a mélybe vágyik, a dolgok sűrűjébe, vagyis az agresszív rossz tanuló. Ám a másik fele, a pszichoracionalisták, akik közgazdasági tanulmányokat is folytattak, azt javallják, tekintve, hogy a bányász a legmostohább életkörülményeket is el tudja viselni sok fizetésért, hasznosítsák munkaerejét valami egyéb, alapvetően és felemelően nemesre. Ciánmentesre. Például a verespatakiak vígan (dallal és munkásöntudattal a szívükben) részt vehetnének Fehér és Bihar, Kolozs vagy Arad megyében az éppen ott csak úgy vagy szándékosan áthaladó épülő-szépülő autópályák kicsákányozásában, kibetonozásában. Alkalmazhatók lennének a nyomvonalak kialakításában, a szállításban, kertelésben, szerelésben és még a sújtólégtől, bányaomlástól, mélységiszonytól, légszomjtól sem kellene szenvedniük.

Ja, hogy nincsenek autópályák? Ki tehet róla? Ki vette fel Romániát az Unióba úgy, hogy egyetlen méter valódi autópályával sem rendelkezett? Ki a felelős azért, hogy közel tíz év alatt is csak pártíz kilométer készült el?

Bizonyára a régészek – ők is egyfajta aranybányászok –, akik a kötelező régészeti feltárást a végtelenségig elhúznák. Mondta is Lajos bátyám Aranyosgyéresről: a fenébe a sok rendetlen és kóbor rómaival, aki itthagyta az egész ókori cuccát épp a jövendő autópályák alatt!