„Tisztelt Arşinel úr, ha Ön hetvenéves lenne, és nem lenne VIP, nem kapta volna meg azt a vesét” – kezdődik a nyílt levél, amelyet Emanuel Ungureanu, egy civil szervezet elnöke írt a híres színészhez. Ungureanu borzalmas és tulajdonképpen köztudott dolgokat hoz nyilvánosságra: egy „átlagembernek” hosszú évekig kell várnia, amíg hozzájut (amennyiben hozzájut!) egy veséhez, s közben folyamatosan dialízisre kell járnia; azok a donorok, akik szóba jöhetnek, látván, milyen szükség van rájuk, nyerészkedni akarhatnak (egy olyan esetről is olvashatunk a levélben, amely a páciens halálával végződött, miután a donor növelte az árat, s a szülők kétségbeesésükben a fekete piacon próbáltak vesét szerezni); a nagy nevű és emberségükről híres professzorok egy része valójában sötét gazember stb.

Ez a levél szíven ütött. Tudtam, mi történik Romániában (egyrészt itt élek, és én is voltam már kórházban, másrészt egyik barátom mesélte, hogy amikor beutalták, a szobatársa elmesélte neki, hogyan dolgoztatta kőműves kollégáját a szívorvos, mondván, „inima te ţine cît te ţine” – a szíved kitart, amíg kitart –, aztán még a temetésre sem jött el, „porcul dracului” – szemét disznó –), de ezek az esetek ismét visszalöktek azokba a bugyrokba, melyeket nem mindig lát az ember, és bizonyára nem is akar mindig látni.

Nem létezik „átlagember”, és főleg a parancsolatok és a jóérzés számára nem. „Ne ölj” – ez nem azt jelenti, „ne öld meg a kedves, híres, tehetséges, fontos stb. embereket”, hanem egyszerűen azt jelenti: ne ölj. Ugyanígy: mindenkinek joga van az élethez, nemcsak annak, aki jó komikus. Miért kell várnia annyi temérdek embernek évtizedekig arra, amit Arşinel három nap alatt megkap?! Neki miért nem kell várakoznia?!

De miért címezte Ungureanu Arşinelhez a levelét? Miért hányja a színész szemére mindazt, ami miatt nem a színész a hibás? Az ő helyében mindenki élni akart volna, és senki nem áldozza fel magát a rendszer megjavítása érdekében – legalábbis nagyon kevesen.

Nos, szerintem azért, mert eddig hiába küszködött, hiába fenyegetődzött, hiába kiabált esetleg, semmi nem járt eredménnyel. Nagyon is jól el tudom képzelni, ahogy az a hangulat, amelyet a kommunizmustól örököltünk, rátelepedett, s megkötött mindent, mint a beton. „Hagyj békét, majd más elintézi”, „minek kavarni a szart”, „és akkor mi lesz, ha kiderül”, „a professzor úr csak tudja” stb. Ugyanabból a fortyogó tehetetlenségből származik ez is, ami miatt annyi mindenről nem lehet beszélgetni. Valójában nem tudunk beszélgetni, csak veszekedni, megsértődni, bevágni az ajtót – vagy pedig másról beszélni, abból nem lehet baj. A probléma megoldása nem a mi dolgunk, mi csak lapuljunk, abban nagy a gyakorlatunk, azt magas színvonalon tesszük. Éppen ezért nem alkotunk társadalmat, csak egy társadalom látszatát, bár mostanában a Verespatak körüli civil kezdeményezések mintha egy valódi társadalom felől érkeznének. Ungureanunak ebből a sunyi passzivitásból lett elege, és a célját kétségtelenül elérte: annyi minden mellett még a levelére is tudtak figyelni a klikkelgetők.

Nem tudom, mi változik ez után a levél után. Vajon elszégyelli magát a sokat emlegetett Lucan professzor, vagy folyik minden tovább úgy, ahogy eddig folyt? A szerencsésen felépült Arşinel azt nyilatkozta, szégyelli magát, amiért Romániában él. Szerintem, mint Jacques Chirac mondta az iraki beavatkozás előtt Európa néhány országáról, a színész elmulasztott egy jó alkalmat a hallgatásra. Mert mondanom sem kell, nem a rendszer korrupciója miatt szégyelli, hanem Ungureanu véleménye miatt. Pedig, mint már mondtam, Ungureanuból a kétségbeesés üvölt, másokban viszont a gyors meggazdagodás cinizmusa somolyog.