„Recsk!”, kiáltja Molnár Levente a Hosszú péntek kolozsvári előadásán, és olyan mozdulatot tesz, mintha egy botot akarna eltörni. Arról folyik ugyanis a vetélkedő, hogy ki „hol volt”, és a társaság egyik tagja ott. És bár a frivol vetélkedőt Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényében, amelyből Visky András drámája készült, Auschwitz nyeri, Recsk sem megvetendő ellenfél.

Nos, e hónap elején én is jártam ott. Egerszalókon nyaraltunk néhány napig, s az egyik dümmedő délelőtt, amikor valahogy sem fürdeni, sem otthon ülni nem volt kedvünk, a házigazda elvitt Recskre.

Hát… nem az a hely, amelyik feldobja a kedved, illetve ha mégis erre vágyik az ember, vigasztalhatja magát azzal, hogy örökre megszűnt nemcsak a munkatábor (az viszonylag korán, 1953-ban), hanem az idő is, amely létrehozta.

Persze mi az, hogy megszűnt?! Három év éppen elég volt ahhoz, hogy sokan (mintegy tízezren) megjárják Recsket, s azoknak, akik megjárták, nyilván életük végéig „emlékezetes” lesz. (Néhányan élnek még.) Láttam egy egykori fogoly tört magyarsággal írt, szinte szabadversre hajazó levelét, mely a Kormányeltörésbenhez, Domonkos István csodálatos poémájához hasonlít; láttam a barakkokat; a latrinát, melynek rúdjához embereket kötöztek fejjel lefelé, úgy kínozták őket; láttam az ávósokat, mintha emberek lettek volna!; láttam, és örültem, hogy a lyányomat nem hoztam el ide – jó álma van, hálistennek.

„Állítólagos bűntetteinket illetőleg a tábor több mint ezer lakója különböző csoportokba oszlott. A nagyobb csoportokhoz tartoztak a szociáldemokraták – többnyire régi szakszervezeti emberek, sztrájkvezérek, akik nem tudták megszokni, hogy a munkásság helyett az állam érdekeit kell szolgálniok; régi vezérkari tisztek – akik 1944-ben átálltak az oroszokhoz, és azt képzelték, hogy önálló magyar hadsereget szervezhetnek; különböző pártokhoz tartozó funkcionáriusok, akiket 1945-ben kommunista vezetők késztettek, hogy a helyi kisgazda vagy szociáldemokrata szervezeteket megalapítsák, s akiket három év múlva kommunistaellenes pártok szervezése címén csuktak le; kulákok, akiket el akartak tüntetni, hogy elvehessék földjüket, és szegényparasztok, akiket kulákokká neveztek ki, hogy eltüntessék őket, úgynevezett rossz munkások, akiket azért vittek el, hogy munkatársaikat megijesszék, és a nagyobb gyárak legjobb dolgozói, akiket azért vittek el, hogy a munkások még jobban megijedjenek. Akadtak kisebb csoportok, mint például a magyar tengerjáró hajók szinte egész tisztikara: csupa kém; szerb anyanyelvű iparosok és parasztok.” Ebből az idézetből is látszik (a Pokolbéli víg napjaimból, Faludy memoárjából származik), hogy gyakorlatilag bárki lehetett a tábor lakója, bárki, akinek a kapcsán felmerült a gyanú. De milyen gyanú? „…nem cselekmény, hanem vélelem alapján – egyre szélesebb kiterjedésű társadalmi körből szemezgetve – közigazgatási úton fosztottak meg szabadságától bárkit, aki szűk pártpolitikai megítélés szerint nemkívánatosnak (persona non grata) minősült.” – mint a recski kiállítás tájékoztató füzetében, Bank Barbara és Gyarmati György tanulmányában olvasom.

„(A nácik) megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét.” – mondja Esterházy Péter, és ebből a szempontból, mármint abból, hogy az „európai civilizált kereszténység” egy része lelkesen hitt annak az ideológiának, amely kezdettől gyilkosságot ígért, valóban van különbség a két borzalom között, és ez a különbség a nácizmus „javára” szól. Ám ha azokat a szerencsétlen nyomorultakat nézzük, akik itt vagy amott raboskodtak, akkor semmi különbség: mindkét helyen dehumanizálták az embert.

Mi az, hogy megszűnt, kérdezem immár másodszor. Ma is akadnak, és nem kevesen, akik visszasírják a kommunizmust, és nem értik, hogy a „mindenkinek volt munkahelye” és „mindenkinek volt lakása” jellegű áriák valamiképpen a Gulágról, Piteşti-ről, Recskről szólnak; hogy a lelkes nivellálás nem képzelhető el ilyen iszonyú helyek nélkül; hogy egyszer lehetett hinni a kommunizmusban (bár nem mindegy, ki meddig hitt benne), másodjára már nem szabad.