Életemben megszámlálhatatlan tudománytalan baromságot olvastam már össze a román nép megszakítás nélküli jelenlétéről az „ősi – főleg erdélyi – földön”. Constantin Daicoviciu áltudományos dákoromán elméletén Ceauşescu jócskán túltett, ő maga már a trákoktól származtatta a román népet, nem kisebb szaktekintélyre, mint Hérodotoszra hivatkozva, aki leírta, hogy a kukorica olyan magasra nőtt a Fekete-tenger partján, hogy az emberek egyszerűen elvesztek benne. Ezek az emberek – Ceauşescu szerint – a románok ősei lettek volna. Később, valamikor az 1980-as évek elején a Magazin című lapból arról is értesülhettem, hogy a dákok már időszámításunk előtt az 5. században javában használták a napenergiát: a búzát a napra tették ki száradni.

Aztán a nyolcvankilenc után ránk szakadt feneketlen szabadságban – és ostobaságban – következtek a Romániából az Egyesült Államokban elszármazott, közepesnél gyengébb orvos, Napoleon Săvescu Bukarestben évente sorra kerülő dakológiai kongresszusai. Ezekből is sok minden okos dolgot megtudhattunk. Így például azt, hogy a dákok szerkesztették meg az emberiség legelső ábécéjét, hogy ők találták ki az ekét, a kereket és így természetesen a szekeret is (a tüzet nem: azt őbennük táplálta a román nép, a három majdani „román állam” ősi és megbonthatatlan egységébe vetett hit).

A dakológusok adattárából fény derült arra is, hogy a jó dákok már akkor is az ősi román földön tartózkodtak, amikor „Anglia félszigetből még alig vált szigetté”, és már akkor Európában voltak, amikor Európa még nem is létezett. Az idei, az elmúlt hét végén lezajlott 14. dakológiai kongresszus aztán arra is fény derített, hogy a románok Európa legősibb népe – így aztán csak természetes, hogy ők találtak fel mindent.

A dákok ősiségét jól jelzi a vicc is, miszerint az avasi románok „ţurai-ţurai tánca” – amelyben szinte egyhelyben topogva emelgetik lábukat – szintén a románság végeérhetetlen múltját idézi, hiszen azt bizonyítja, hogy már akkor a bolygón voltak, amikor a Föld kérge még ki sem hűlt.

A képtelenségeket persze még hosszan lehetne folytatni (mi magyarok is tudjuk, hogy tőlünk származik az írásbeliség, meg hogy a világ ősnyelve a magyar stb.), az elvakult nacionalizmus nem ismer lehetetlent.

A csúcsot viszont szerintem egy újsághír jelenti, amely a nemzeti kivagyiság mellett valami fantasztikus tudatlanságról is árulkodik. A Libertatea című bukaresti bulvárlap Verespatak kapcsán arról számol be, hogy a Romániában mekkora hagyománya van az arany feldolgozásának. A csúcshülyeség előtt a hír kapcsán mindenekelőtt két „apróságot” kell tisztáznunk: a szóban forgó aranyat nem a dákok, hanem a rómaiak technológiája alapján bányászták ki, másodszor pedig az illető aranybánya Erdélyben van – a Săvescuék magyar megfelelői tehát maguk is állíthatják, hogy Magyarországon van kétezer éves múltja az aranybányászatnak. (Érdekes módon az olaszok mindehhez nem fűznek kommentárt).

S az újságíró még rátesz egy lapáttal: azzal a fantasztikus hírrel szolgál, hogy a dákok – már a kőkorszakban aranyat bányásztak! Azt nem tisztázza, hogy a pattintatlan vagy a pattintott kőkorszakra gondol-e (minderről feltehetően nem is tud).

A derék újságíróról jut eszembe Karinthy Frigyes írása a világ legbutább gyermekéről, Imruskáról, aki anyja tanácsára fölszalad egy dombra, majd megkérdi, hogy most fent van-e. „Gyerekben ennél butábbat nem láttam. Még felnőttben is ritkán” – hangzik a humorzseni következtetése. Cikkírónkban viszont most láthatott volna…