Nem ajánlom az olvasónak, hogy vonattal utazzon Magyarországra! A Nagybánya-Szatmárnémeti-Érmihályfalva-Nyirábrány-Debrecen vonalon meg semmiképp, mert az ma is fantom-utazás. Azon kívül, hogy nem hányják fel csomagjainkat a határátkelőnél és nem oldatják meg velünk a nadrágot, hogy nem rejtettünk-e bele valami román államtitkot, minden a régi, vagyis mint Miklós cár idejében. Talán még annyi különbséggel, hogy a személyzet nem annyira gyanakvó és jóval lazább, mint elődei.

Egyébként csakugyan minden olyan. Felnéznek a csomagtartóra, bevilágítanak az ülések alá, átpásztáznak minden kis zugot, hogy nem akar-e átszökni illegálisan, mint régebben az erdélyi menekült, most egy-két afroázsiai politikai üldözött, netán iszlámista terrorista.

Aztán csak várunk-várakozunk az átkelésre az érmihályfalvai állomáson a szocializmus éveiben vagy még azelőtt gyártott ócska vagonokban. Úgy jó órácskát, majd tíz kilométerrel arrább, már az első magyarországi településnél, Nyírábrányban ismét jó fél órácskát. Unalmában az ember fantáziálgat, ugyan miért lopjuk az isten drága napját, amikor látszólag semmi nem indokolja. Különben is jó, ha hatan-heten vagyunk az egész szerelvényen, nincs velünk sok baj.

Nem hiszik el: Szatmárnémetitől Debrecenig a mindössze 85-90 kilométeres út megtétele majdnem öt órát vesz igénybe! Ráadásul sík terepen – minden természeti akadály tökéletesen kizárva. Elfogadható körülmények közt, ennyi idő alatt majdnem Budapestig el lehetne vonatozni. Ha elmondom, hogy a gépkocsik mindezt másfél óra alatt futják, akkor arra a kérdésre is választ adtam, hogy miért utaznak olyan kevesen vonattal. Nagyon sokan még álmukban sem kívánják vissza a Ceauşescu-féle állapotokat, amiket a vonattal majdnem tökéletesen megkapnak.

S mennyi más gond terheli még a teljesen normálisnak a rendszerváltás után huszonnégy évvel sem nevezhető román-magyar kapcsolatokat! Nagyon lassan készülnek a határ két oldalán a Románia schengeni csatlakozásával szükségessé váló, településeket összekötő utak. Pedig csak Szatmár megye szakaszán vagy tizenkét utat kell rövidesen forgalomba adni.

Mióta nem Csehi Árpád a megyei tanácselnök, a USL-vezetésnek nem lett olyan fontos a dolog, elvégre majdnem teljesen magyarok lakta községeket kell összekapcsolni. De annyi más mellett, ma már szót nem lehet hallani olyan korábbi magyar-román közös tervekről, mint a Nyíregyháza-Szatmárnémeti-Nagybánya gyorsforgalmi út. Pedig ez ebben a régióban nagyon megkönnyítené a két ország lakosságának kapcsolatát.

Persze a gazdasági-pénzügyi válság! – mondhatják sokan. Pedig nem csak ez befolyásolja az ilyen közös gondok megoldását. Ma már nem csupán az RMDSZ részéről hallani, hogy mostanában hűvösebbé váltak a román-magyar kormánykapcsolatok is. Ennek nem mindenekelőtt politikai okai vannak, de például az is, hogy az Orbán-kormány felmondta vagy inkább feledésbe küldte a korábban gyakorlattá vált rendszeres közös kormányüléseket. Az utolsót Magyarországon kellett volna megtartani, de nem volt rá fogadókészség. Inkább maradjanak a gondok, majd csak megoldja azokat az idő! Ha megoldja... de inkább úgy tűnik, hogy nem oldja.

Ezért sem kellene a regnáló pesti kormánynak annyira az erdélyi kettős állampolgárok szavazataira koncentrálni, azokat lihegve kergetni. Hogy jusson energia a két ország és nép (benne az erdélyi és az anyaországi magyarság) összekapcsolásához szükséges utak építéséhez.

Mert jó út nélkül még a legközelebbi szomszédhoz sem lehet eljutni.