Mintha már mi sem hiszünk abban, hogy az erdélyi magyar társadalomnak – ahogyan tegnapi jegyzetében Székedi Ferenc fogalmaz – a jövőbeni megmaradáshoz és az idővel való lépéstartáshoz valóban szüksége van az értelmiségi cselekvésre.

Az elborzasztó érettségi eredmények – Kovászna és Hargita megye országos sereghajtók! – arra utalnak, a közösség nem tartja fontosnak, hogy fiataljaink tanuljanak.

Drámaian csökkent az elmúlt években az egyetemre iratkozó erdélyi magyar diákok száma is. A szinte kizárólag az ismeretek átadására és számonkérésére összpontosító iskolarendszer elfedi a tudást. Így megfosztja a társadalmat egyik legfontosabb hatalmi eszközétől, amely megvédené tagjait a demokráciadeficittől, a mélyszegénységtől, a reménytelenségtől.

Az oktatási rendszer hibáinak feltérképezése feltétlenül szükségessé vált. Nem csak vétek, hanem egyenesen bűn lenne az érettségi eredményeket, illetve eredménytelenséget kizárólag a végzős diákok nyakába varrni, azzal, hogy a bestye tinik nem feküdtek komolyan neki a könyvnek! A hiba a mi készülékünkben, a középgeneráció készülékében volt! Nagyon elnéztük (a szó mindkét értelmében) az iskolareformot, s olyan világot építettünk vagy inkább tákoltunk össze a szocializmus romjain, amelynek semmi köze a XXI. századhoz, sokkal inkább azokhoz a korokhoz hasonlít, amikor a tudatlanság általánosan elterjedt. Ma ezt az általánosan elterjedt tudatlanságot funkcionális analfabetizmusnak hívják.

Az is bolond, aki értelmiségivé lesz Romániában – idézik Csokonait, anélkül hogy tudnák, a költőt citálják a szülők. (Csokonai Vitéz Mihály a 18. század végén írta vígjátékát egy költőről, akit az adósok börtöne fenyeget, a társadalomról, ahol az olvasás szégyenletes kór, a kultúra betegség, viszont amely nem tudja, hogyan űzze el az egyre kínzóbb unalmat. A mindent elborító közönyből csak a senkik emelkednek ki. A vígjáték szerzője nem jókedvében írta és nem is kortársainak: „Ha írok is, majd írok a huszadik-huszonegyedik századnak, mikor az ember emberebb lesz” – mondta Csokonai. Szegény naiv Vitéz Mihály! Hát most itt állunk a huszonegyedik század közönyében, az olvasás többek szerint eszementség, a kulturált embert pedig úgy kerülik a kiemelkedő senkik, mint az Ószövetség idején a leprást.)

Aki ügyes, politikus lesz – fűzik hozzá a szülők. Lám, a közfelfogásban a politikus nem értelmiségi! Legrosszabb esetben lesz tanár a gyerekem – mondja egy anyuka arra a kérdésre, hogy mi lesz csemetéje, ha elvégzi a furcsa nevű és bizonytalan tartalmú minősítést nyújtó egyetemet.

Ám ismerjük be, az értelmiségi létezéstől való rettegésnek oka maga az értelmiségi lét.

De: elvárhatjuk-e a művészektől, az íróktól és az értelmiségtől, hogy a zavaros időkben erkölcsi útmutatóink legyenek, vagy jobb ha a társadalmi és politikai ügyeket a választott politikusokra hagyjuk?

Nyolcvan évvel ezelőtt Julien Benda azt rótta fel az értelmiségnek, hogy politizál. Julien Benda kora még a politikai szenvedélyek: a fajiság, az osztályharc és a nacionalizmus szenvedélyeinek korszaka volt. A mulandó javak birtoklásáért ősidők óta dúló, de a XX. század elején teljessé váló zűrzavar élére értelmiségiek álltak, akik az anyagtalan eszmék árulóiként, az érdekharcok előőrseivé szerveződtek. Tálentumaikat oly elméletek megalkotására pazarolták, amelyekkel hitelesnek hazudták a nacionalista, osztályharcos és faji gyűlölet jelszavait, és ezeknek a lózungoknak a nevében gátlástalanul gyilkoló fekete angyalokat szentté avatták. Benda tehetetlen szomorúsággal állapította meg: az értelmiség hadügyminisztériummá változott.

Az értelmiség árulása éppen abban állt, hogy végig a XX. században – a korai, nacionalista korszakában, később a fasizmus, végül a kommunizmus ideje alatt – egyre gyakrabban és egyre nagyobb kéjjel, nem kis haszonnal állították tudásukat, tehetségüket az egyetemes igazság keresése helyett valamilyen ideológia, és ezáltal hatalmi csoportok konkrét hatalmi érdekeinek szolgálatába. Mára bekövetkezett az értelmiség skizmája, két nagy tömbre szakadt: azoknak a csoportjára, akik semmi kivetnivalót nem látnak a hatalmi törekvések megideologizálásában, és azoknak a társaságára, akik kivonulnak a való világból, az elefántcsonttoronyban dolgozzák ki a modern művészetek, a filozófia politikamentességének steril üdvelméletét.

Nos egyik csoport kisugárzása sem vonzó a világképüket formázgató fiatalok számára. Akik ezáltal még inkább meggyőződnek vélt igazukról, hogy az ismeretek fölöslegesek, a tudás elsajátítása szinte lehetetlen és teljesen fölösleges is.

Ez a kórkép. Recept nincs. De a rehabilitációnak mihamarabb el kell kezdődnie!