Gál Mária: A Nagy Testvér figyel minket

Nem tudom, kerültek-e már olyan helyzetbe, hogy legjobb igyekezetük ellenére sem tudták eldönteni, hogy adott történés jó-e vagy rossz, hogy adott jelenség kedvező-e vagy hátrányos önmaguk és/vagy a társadalom számára? Én bizony igen, először istenigazából a WikiLeaks botrány kapcsán, azóta pedig majd minden napvilágra került megfigyelési és kiszivárogtatási esetben.

Szép lassan három éve nem tudom eldönteni, hogy a sok százezer oldalnyi titkosított dokumentumot nyilvánosságra hozó WikiLeaks alapítója, Julian Assange meggondolatlan, anyagi nyereségre és hírnévre vágyó felelőtlen fickó, aki megérdemelné, hogy élete végéig rohadjon egy internet nélküli cellában, vagy hős, aki saját biztonsága kockáztatásával harcolt a nyilvánosság, illetve a kormányok ellenőrizhetősége érdekében. Nem tudom, hogy Bradley Manning amerikai közlegény, aki titkos katonai információkat tartalmazó iratok tömkelegét szolgáltatta ki a WikiLeaks portálnak, kötelet érdemel (most folyik a pere, életfogytiglani börtönbüntetés fenyegeti) vagy kitüntetést.

Nem költői kérdésnek szántam, tényleg nem tudom a választ. Végül is Manning felfedett disznóságokat is, hibákat, amelyeket az amerikai katonák Irakban, Afganisztánban, elkövettek, és a „gépezet” ezeket természetesen titkolni akarta. Neki köszönhetően került nyilvánosságra az a video is a WikiLeaks portálon, amelyen látható, hogy amerikai katonák helikopterről civileket lőnek. A halottak között volt a Reuters hírügynökség két újságírója is. Nem szándékos vérfürdő volt, persze, a katonák gránátvetőnek nézték az egyik Reuters újságíró fényképezőgépét. Maradjon büntetlen egy ilyen bűn? Persze, hogy ne. De bármi áron ne? Mert a közlegény által kiszolgáltatott titkos információk nemcsak és nem elsősorban a tévedésekről szóltak, a 25 éves fiú az Amerikai Egyesült Államok történetének legjelentősebb államtitok-kiszivárogtatását követte el.

Ő azzal védekezik, nem gondolta, hogy ezzel veszélybe sodorja sok ezer külföldön szolgáló katonatársát, hogy az ellenséget segíti, sőt azt sem, hogy a kiszivárogtatással árt az Egyesült Államoknak.  A humanista katonát jó szándék vezérelte, csupán azt akarta, hogy kezdődjön társadalmi vita az amerikai hadsereg és külpolitika háborús övezetekbeli szerepvállalásáról, kerüljön nyilvánosságra az iraki és afganisztáni háború emberáldozatokban megfizetett ára is. Védőügyvédje is fiatal korával és naivitásával magyarázta tetteit. Hangsúlyozta, hogy védencét a jó szándék vezérelte, „az általa okozott kár minimális”.  Nem mintha a katonák, kommandósok tévedéseinek, túlkapásainak áldozata nem lenne minimális ahhoz képest, amennyit megmentettek az aknák, bombák, öngyilkos merénylők karmaiból, de azért ebben az elég cinikusan hangzó érvelésben is benne van, hogy bizony vannak áldozatai a kiszivárogtatásnak, mégha „minimális” is.

Hogy mennyi és kik, azt talán sohasem fogjuk megtudni, de azt hiszem nem véletlen, hogy a vád tanúként idézte be annak a SEAL-kommandónak az egyik tagját, amely Oszama bin-Laden likvidálását végrehajtotta. Talán csak szokványos összeesküvés elmélet, de nemrég egy amerikai újság arról cikkezett, hogy az al-Kaida vezért likvidáló kommandósok közül egyre többen halnak meg értehetetlen és titokzatos körülmények között. Ha valamelyikük anyja, testvére, felesége, vagy akár ismerőse lennék, nem biztos, hogy morfondíroznék azon, hős-e vagy felelőtlen, netalán áruló a széplelkű Manning.

De ahhoz, hogy mindez nyilvánosságra kerüljön, kellett Assange és a WikiLeaks is. És kellettek azok a nagynevű, tekintélyes újságok (a német Der Spiegel, a francia Le Monde, vagy a New York Times), amelyek sorra közölték azt, amit Assange rendelkezésükre bocsátott – az amerikai diplomácia belső, bizalmas jelentéseit. Világbotrány lett a javából, a nemzetközi biztonságpolitikában rég nem volt ekkora pánik. Napvilágra kerültek titkos tervek, például az iráni atomprogrammal, az észak-koreai diktatúrával vagy nemzetközi rakétakereskedelemmel kapcsolatosak, de lelepleződtek ügynökök, diplomaták és azok, akiktől információikat szerezték. Mifelénk ez semmit sem jelent, de gondoljunk bele, mi történhetett azokkal, akik valamely diktatúrában beszélgettek el amerikai diplomatákkal. Mi, az európai sajtó, heteken át csámcsogtunk ezeken a táviratokon. Érdekes volt. De megérte? Jobb lett tőle a világ vagy csak kevésbé biztonságos?

Az utóbbi idők kiszivárogtatásai még inkább elgondolkodtatók. Edward Snowdennek köszönhetően gyakorlatilag az derült ki, amit amúgy is tudtunk: a szép szabad demokratikus világban sokkal szorosabb megfigyelés alatt állunk, mint az átkosban. Snowden azt kürtölte világgá, hogy az internetes adatgyűjtésre specializálódott amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA, mindent tud, begyűjt és tárol a szegény amerikai, s bizony sokszor nem amerikai polgárról. Illetve mindent megtudhat, ha akar, hiszen e-mailjeink, IP címeink minden mozgását monitorozzák, és ha nemzetbiztonsági okokból szükségesnek tartják, tartalmilag is ellenőrzik. De bakkártyáinknak köszönhetően azt is tudják, ha akarják, mit vásárolunk reggelire és milyen samponnal mossuk a hajunkat, a közösségi oldalaknak köszönhetően aztán teljesen nyitott könyvvé válik az életünk. Tudják, kivel beszélünk telefonon, és ha követni akarnak bennünket, e kis szerkentyűk segítségével gond nélkül meg is tehetik.

Érdekes módon, meglepően visszafogottak voltak a reakciók. Nemcsak a kormányok részéről, hanem civil oldalról is. A kormányzati reakciók érthetők, hiszen tudjuk, hogy bár az NSA a világ legnagyobb és legprofibb ilyen típusú szervezete, az összes nagy ország tart fenn az amerikai ügynökséghez hasonló, internetes adatgyűjtésre specializálódott (általában három –négy betűs) hivatalt. És persze a kicsik is, ki-ki anyagi lehetőségei és terror-, illetve háborús vagy szervezett bűnözés okozta fenyegetettsége függvényében. (Több európai országban csak bírói engedély alapján végezhető internetes adatgyűjtés. Romániában például az alkotmánybíróság 2009-ben alkotmányellenesnek minősítette az ilyenszerű tevékenységet, ám én különösebben nem tartok attól, hogy a román szervek információ nélkül maradnak, mi pedig veszélyben emiatt.)

Persze, jogállamokban csakis törvényileg szabályozott keretek között folytatható adatgyűjtés, működhet ilyen hivatal. Ebben nem is kételkedem, azt sem vonom kétségbe, hogy ha szeretnék biztonságban utazni repülőgépen, metrón, ha szeretném, hogy iskolában lévő vagy épp kiránduló gyermekeim még véletlenül se essenek valamely harcos szent őrületének áldozataivá, akkor a mai kommunikációs keretek között szükség van erre az állami tevékenységre is.

A cél szentségét nem kérdőjelezem meg, az eszköz tekintetében viszont tanácstalan vagyok. Tudom, ma (még) nem használják ellenünk, nem korlátozzák ezzel személyes szabadságunkat. De mi van akkor, ha ez az egész gépezet, a felhalmozott adatmennyiség és potenciál őrültek, diktátorok kezébe kerül? Mi van akkor, ha a nemzetbiztonságot már nem a demokratikus konszenzusos formában értékeli az, akinek mindez birtokában van?

A Nagy Testvérek most állítólag a mi biztonságunk érdekében figyelnek. Állítólag. De holnap? Ki tudja őket megállítani – s ha nem? Márpedig huszonegyedik századunk Nagy Testvére mellett csak kis öcsi lehetett a Gestapo, a Securitate, az NKDV, a KGB stb…

Telefonjainkat, bankkártyáinkat, e-mailjeinket, egyre többen már kedvenc közösségi oldalainkat sem tudjukk nélkülözni. Remélhetőleg azok sem, akik épp terror- vagy más bűncselekményre készülnek. A botrány kirobbanása után az amerikai NSA közölte, hogy a széleskörű adatgyűjtésnek köszönhetően több mint ötven terrorakciót sikerült meghiúsítaniuk a 2001. szeptember 11-i terrortámadás óta, közülük tízet az Egyesült Államok területén.

Igen, szeretnénk biztonságban élni, de a szabadságot is kedveljük.  Ha valaki tudja, hogy szalonképesen miként valósítható ez meg, kérem, írja meg nekem is. Lehetőleg ne sokszor használja a levélben a dzsihád vagy a terror szót, mert arra a valamely három betűs gépezet biztosan bekattan…

Kimaradt?