Hej, már a mozdonyfűst sem a régi, vagy nincs is már ilyen füst, csak bűz? (Sajnálom, de nem volt alkalmam olvasni Moldova György e témába vágó újabb könyveit!) Pedig a mozdonyfüst jól meg kellene csapja azokat, akik játszanak a vasúttal és évek óta nem tudják eldönteni mit kellene csinálni vele, pedig a nyugati országok, ha úgy tetszik az unió erre is ad jó példákat. Ezek részben a felszámolás, részben  a magántőke felé mutatnak, még akkor is, ha nem mindenütt egyértelműen (például Angliában).

A napokban ismét alkalmam volt elgondolkozni azon, hogy miért versenyképesebb a magánszektor, mint az állami, jóllehet Reagen elnök a világ- szocializmus megbuktatásával már fényesen bizonyította az előbbi előnyét. Nevesen azt, hogy rugalmasabb, gyorsabban alkalmazkodik a változó igényekhez, nyitottabb az innovációra, a technikára és a működését segítő belső rendszerváltoztatásokra, mint a nehézkes, bürokratikus, több áttételes kézi vezénylésű állami szektor. Mint ahogy az is egyértelműen bebizonyosodott, hogy a nép által mindenkié, vagyis senkiének nevezett állami tulajdonból lopnak legtöbbet, s a főnökök buta rokonságát ott lehet legjobban kiadós fizetésért elbújtatni.

Ezek alapján az ember nehezen érti, hogy az anyaország mai kormánya miért államosít vissza annyi mindent. Lehet nem bízik eléggé saját polgáraiban, s jobban ellenőrzése alatt akarja tartani őket, abban is, hogy mikor és hova tapsoljanak?

Szóval a jó pár éve magánosított Szatmárnémeti-Bikszád, mintegy 50 kilométer hosszú vasúton vonatoztam. Rend és tisztaság mindenütt, a szolgálatos kékruhások udvariasan felsegítik az idősebb utasokat , s a kis táska-automatából tépett jegy után az utolsó visszajáró banit is kezedbe nyomják. A hétvégi szőlőmunkákra a fatornyosba tartva elég sokat járok ezzel a kényelmes herkentyűvel, amelyen a Terra Nova (ez a neve a vonalat húsz évre kibérelt magáncégnek) személyzete már  név szerint ismer. Olyannyira, hogy legutóbb egyikük megkért: nem lenne kedvem utazási tapasztalataimról a vele lévő fiatalembernek nyilatkozni, aki valami egyetemi szakdolgozathoz dokumentálódik! Volt kedvem, persze, hogy volt!

Elmeséltem hát neki, hogy némi túlzással már-már ég és föld a különbség az itteni s az állami vasúttársaság (CFR) vonalain közlekedő szerelvények közt. Nem mintha ez luxusvonat volna, éppenséggel az egyik nyugati országtól ócskavas-áron megvett, ott már leselejtezett utazási alkalmatosság, amit szépen rendbetettek, s láthatóan jól karbantartanak.

Pár nappal előbb a Szatmárnémeti-Nagyvárad vonalon utaztam, csapnivaló körülmények közt. Seprűt, porszívót, törlőrongyot ritkán látott vagonok, a folyosón üres sörösüvegeket és dobozokat szánkóztatott nagy zajjal a huzat és a rázkódás. A vonatkísérőknek sehogy sem sikerült csendesíteniük a veszekedő, kiabáló romákat.

Legalább ennyire zavart, hogy az elmúlt években bezárt állomások épületei mindinkább romokká válnak, nemkülönben az elhagyott egykori raktárak és más kiszolgáló épületek. Ha országosan a bokrok által elfoglalt mellékvágányokat és az ócskavassá vált vagonok ezreit, tízezreit s régi mozdonyok százait is a könnyelműen enyészetbe dobott eszközök közé számítjuk, akkor az állami vagyon sokmilliárd lejes veszteségéről beszélhetünk.

Fáj a szíve az embernek, hogy az olyan állomásokon, mint a nagyváradi és akár a nagykárolyi, mi érték lesz az enyészeté. S a vasúthoz tartozó hatalmas, senki-földjévé süllyedt területekről nem is szóltunk. Ép ésszel nehéz felfogni: miért nem ezek értékesítésével akarja az állam a vasút hatalmas ráfizetését rendezni, miért inkább az adófizetők pénzéből? Persze, az előbbi sokkal nehezebb, mert sok aprómunkával és utánajárás oldható meg. Könnyebb a befolyt adókból lefogni.

Netán azt gondolja még nálunk valaki, hogy a vasút fénykora visszatér? Pár fontos vonal marad, a többit kiütötte a motorizáció. Végképpen. Kiket kellene jól megcsapjon a mozdony füstje, hogy ezt végre felismerjék?