Persze, nem kell még inni a medve bőrére, de az RMDSZ parlamenti jelenléte és sorozatos tárgyalásai nélkül aligha körvonalazódnának olyan alkotmányos módosítások, amelyek a romániai magyarság javát szolgálják: feltételezhetően nem kell többé viaskodni helyi és országos hatalmaságokkal a nemzeti szimbólumok használatáért, államalkotó tényezőnek ismerik el a nemzeti kisebbségeket, és törvényes képviselőik a kisebbségek jogállásáról szóló törvénynek megfelelően létrehozhatják a nemzeti önazonosságuk megőrzésével és fejlesztésével foglalkozó önálló döntéshozó és végrehajtó szerveiket. És hogy egészen pontosan fogalmazzak: ha a hatalmas létszámúra felduzzasztott parlamenten is sikerül átverekedni ezeket az alkotmánymódosító cikkelyeket, akkor jelentős elmozdulás történik a nemzetiségekhez tartozó személyek egyéni jogaitól a nemzetiségi közösségi jogok felé.

Mindezt az a közismerten és eredendően opportunista alapállású RMDSZ érte el, amely helyzetenként, de általában véve is a mindenkori román többségi hatalommal való elvtelen kiegyezésben jeleskedik. Az a szervezet, amelynek vezetői akármikor akármit is csinálnak, és akármennyire rosszul is politizálnak – melléfogásaik, tévedéseik, eredménytelenségük és kudarcaik okát mindig ráfoghatják a többségi nacionalizmusra, elhibázott politikájuk felelősségét pedig törvényszerűen átháríthatják a többségi román pártokra. Az az RMDSZ, amely a Párt érdekeinek rendelte alá a magyarságot, amely legutóbb is Csíkszeredában, egy idejét múlt politika utolsó állomásán, a külsőséges fesztivizmus és az (ön)kritikátlan triumfalizmus gátlástalanságával ünnepeltette magát. Az az RMDSZ….

De minek is folytatnám? Sok-sok “úgymondot” kellett volna leírnom, idézőjelet kellett volna kitennem, és minden bizonnyal legalább egy esztendőre meg néhány vaskos kötetre lenne szükség mindazoknak a jelzőknek és vádaknak az összegyűjtésére, amelyekkel a romániai magyarság immár bő két évtizedes múltú érdekképviseleti szervezetét, annak különböző rangú és szintű vezetőit illették az elmúlt évek folyamán mindazok, akik nem saját munkájuk eredményeiből, hanem az RMDSZ állandó pocskondiázásából próbáltak önmaguknak valamiféle párttalapzatot összeszerelni. És nem is akármilyen segédlettel… De ha érdekeik éppen úgy kivánták, akkor szívesen beálltak a nagy ernyő alá, mondván: az egység, a romániai magyarság közjava mindenek felett.

Amikor az utóbbi időben olyan hírek szállingóztak, hogy az európai parlamenti választásokat megelőzően újból lelkes-könnyes-kezetrázós, közös fényképezős és honfimellet dagasztó összeborulás következik, akkor csak úgy csendesen elgondoltam magamban: vajon az RMDSZ megint biblikus hangulatban találtatik? Hiába dobták meg olyan gyakran kővel, megint képes visszadobni kenyérrel? Képes lesz a századik arcát is csókra fordítani mindazoknak, akik sokarcúsággal vádolják, és legalább kilencvenkilencen próbáltak elcsattintani rajta kisebb vagy nagyobb pofonokat? Érzelmileg, közösségileg, nemzetileg, valamiféle kusza, a kisember által nem is olyan nehezen elképzelhető háttér-összefonódások alapján megint beadja a derekát és feladja a méltóságát? Igaz, hogy rendszeresen belém rúgtatok, de hát a mi ajtónk tárva-nyitva és bizony-bizony a jövőben megintcsak nem élhetünk közös európai muzsikaszó nélkül?

Az utóbbi napok egy-két félmondatából, politikusi megjegyzéseiből arra következtetni, mintha a kenyérdobás ezúttal elmaradna. Akit hosszú éveken át besároztak, mintha rájött volna arra, hogy talán a mennyegzői mosakodás mégsem az ő kötelessége, és akaszthatnak bármiféle jelzőt a hazai magyar politikára, az önbecsülésnek mégiscsak létezik egy olyan mércéje, amely lennebb már nem mozdítható. És ha ez így van, akkor ez a felismerés jót tesz majd annak a tagságnak és azoknak a választóknak, akik bármiféle éles helyzetben megbíztak a szervezetben.

Ami persze nem jelenti azt, hogy az RMDSZ ne lenne bírálható, akár kívülről, akár belülről. A kevesek egyike voltam, akik végighallgatták a legutóbbi, csíkszeredai kongresszuson Katona Ádámot, akit az elmúlt két évtizedben aligha lehetett bármiféle RMDSZ-vezetőséghez való dörgölőzéssel vádolni. Még mindig olyan ékesszóló magyarsággal fogalmazta meg mondanivalóját, hogy sokan, akik a sablonnyelv szürke mondatait görgették alá nagy-nagy erőfeszítéssel a szónoki emelvényről, példát vehettek volna róla. És illik azt is elismerni: bizony, a múlt század kilencvenes éveinek elején ő beszélt először arról, hogy a romániai magyarságot államalkotó tényezőként kell elismertetni. Katona Ádám azonban a maga türelmetlenségével nem ki- és bejárt egy nyitott ajtón, hanem a házban maradt. Bármiféle anyagi vagy tisztségbeli előnyök nélkül.

Ezért ha netán bejön a módosítás és kijön az új alkotmány, akkor érdemes legalább ezt a cikkelyt neki ajánlani.