Olvasom a Maszolon, hogy 300 éve a vesztegzár, a füstölés és az ecet volt a legjobb megoldás a halálos kolera járvány járvány ellen. Új idők, új járvány jött ránk, de csak félig-meddig változtak a módszerek: a vesztegzár maradt, a füstölés (értsd a kulturális rendezvények kifüstölése) maradt, a három évszázada is ajánlott arctakarómaszk is újra reneszánszát éli, csak az ecetes frekciót váltotta fel a rendőrségi frikció (bírságolás), mely a hatóságok által (talán akaratlanul) terjesztett félelemkeltést hivatott elmélyíteni.

No, még az is változott 300 év alatt – hála a közösségi és kereskedelmi médiának – hogy sokszorosan több lett a járványszakértő, mint ahány orvos, nővér, ápoló birkózik a vírussal. A hivatásos – azaz tanult – járványtani szakértők közül sokan (többségük) a világtörténelem első közösségi médiában is nyomon követhető epidémiáját kihasználva celebek pózát öltik magukra, lájkvadászatra indultak. Így történhetett meg, hogy a közösségi médiát – s az ebből táplálkozó hagyományos médiát is – elöntötték az álhírek. Az, aki tavasszal meggyőződéssel állította, hogy a maszkviselet többet árt, mint használ, ma gyilkosnak nevezi azt, aki az üres utcán leveti a maszkot. Az, aki korábban influenzához hasonló könnyű lefolyású betegségnek nevezte a koronavírus-járványt, az ma apokaliptikus jövőképet fest ördög helyett a falra.

Elhangzik a felszólítás, hogy aki tünetmentes, az is vonuljon karanténba, közben vannak olyanok, akik a pozitív PCR-tesztjük tudatában elszigetelik magukat a külvilágtól, s várják, hogy megkeresse őket az Egészségügyi Igazgatóság, ám hiába várja…

Bármilyen más tünete is lehet a koronavírusnak – riogat a valaha még komolynak tartott sajtómunkatárs is.

Nem kétséges, hogy olyan gonddal állunk szembe, amelyet nem lesz egyszerű megoldani. Való igaz, hogy a maszkviselet lassítja a járvány terjedését, de azt is el kell mondani, hogy a maszkot mindig előírásszerűen viselő sem védett teljes mértékben a fertőzéstől. Aki ezt állítja, ezt elhiszi az csak botcsinálta járványszakértő.

A felelős újságíró, aki legfeljebb hobbi biológus és a történelem iránt is érdeklődést mutat annyit tehet, hogy nem erősíti fel a politikai pánikkeltést, főként azért nem, mert egy komoly (tehát nem sztároskodó) epidemiológus elmondta: azok, akik úgy hunytak el koronavírus-fertőzésben, hogy semmilyen más idült betegségben nem szenvedtek, azok szorongásos, depressziós tüneteket mutattak.

A félelem lassú vírus. És pusztítóbb, mint a koronavírus. Irracionális döntésekre késztet.

Fél az egyszerű ember. Sokan félnek a vírustól, félnek egymástól. Félnek attól, hogy megfertőződnek, attól is rettegnek, hogy átadhatják a kórt  szeretteiknek, ismerősüknek, akinek a szervezete esetleg nem tud megbirkózni a betegséggel. Félünk megnyitni az álhírektől és katasztrófa tudósításoktól hemzsegő híroldalakat. Félünk kimenni az utcára, bemenni a munkahelyünkre. Hírlik, hogy egy területi tévéstúdió fizetett munkatársai csak úgy hajlandók rögzíteni a tanító, tanár ingyen megtartott telesuli óráját, ha az negatív PCR-tesztet mutat fel... Garanciákra várunk, hogy nem történik velünk semmi rossz. Elvetettük, levetettük sokan a keresztény gondolkodást, s most nem akarjuk elfogadni, hogy senki sem szavatolhatja ezt.

Nagyobb a valószínűsége, hogy balesetben halunk meg, valahányszor gépkocsinkkal kigurulunk a parkolóból, mint koronavírusban. És az is elgondolkodtató, hogy az idei apokaliptikus előrejelzések ellenére nem rontotta a járvány a hazai halálozási statisztikákat. Arról a maszolon is olvashattunk, hogy kevesebben haltak meg idén, mint tavaly. Sokan sajnos éppen azért hagyták itt ezt az árnyékvilágot, mert az egészségügyi rendszer kevesebb gondot fordított a szív és érrendszeri betegségben szenvedőkre, a rákos betegekre, éppen a koronavírus-járvány dimenziójának eltúlzása miatt. Mint írtam korábban: a koronavírustól való félelem irracionális döntésekre késztet. Még – sőt elsősorban – a politikai döntéshozókat is.

Az életünk manapság furcsa és félelemkeltő. Ezt kellene átváltani megfontolt és óvatos életmódra. Nem tehetünk amúgy sem mást, mint hogy  gyakran fertőtlenítjük kezeinket. Védekezésként használjuk a maszkot, tartsuk be a másfél méteres távolságot. Hessegessük el negatív gondolatainkat és ne féljünk. Éljünk! Éljünk a mindennapokban azzal a reménységgel, hogy a járványnak egyszer vége lesz, akkor vissza tér a kézfogás, az ölelés. Vissza térhetünk oda, ahol – csak most jövünk rá – jó lenni: a közösségbe. Megnyílik előttünk újra a családi és templomi együttlét, a közösségi kulturális élmények ismét katarzist váltanak ki bennünk. Hiszen ezekben a napokban is visszhangzik lelkünk mélyén a hit: „Az Élet él és élni akar!”