Traian Băsescut nagy ellenfelének, a nála minden szempontból külömb Adrian Năstasénak a sorsa kísérti. Ebben a valósággal, de a politikai fantomokkal és a saját démonjaival is vívott harcban vetette be most a korábbi módszereket: hazugság, diverzió, zsarolás, félrevezetés mellett utolsó nagy kísérletként a totális megfélemlítést.

A megfélemlítés: terror.

Amikor a Băsescu-klikk nyíltan megfélemlítésre játszik, megfenyegetve politikai ellenfeleket, kormányt, intézményeket, mindenkit, aki „nem velük van", legfőképpen a 8,5 millió szavazót, s a titkosszolgálatok mellett immár az ügyészeket is mozgósítva, akkor nehezen felmérhető társadalomlélektani következményekkel járó üzenete: „Én erősebb vagyok, mert meg tudom büntetni azt, aki ellenem van, ti pedig nem tudjátok megvédeni!"

Harcban a valósággal

Ilyen jellegű terror jellemezte a Ceauşescu-rezsimet is. (Élénken emlékszem Horia-Roman Patapievici egyik erről szóló korai paradigmatikus esszéjére, nagy lelkesedéssel fordítottam le.) Ceauşescu titkosszolgálatának sikerült elhitetnie, hogy a szeku mindenütt jelen van – kussolni kell, mert ők mindent tudnak, mindent megtudnak, mindent meg tudnak büntetni.

A demokratikus világ jól tudta, hogy mi történik Romániában, de bizonyos érdekek miatt sokáig nem közösítette ki, sőt kultiválta Ceauşescut, a terrornak csak a forradalom vetett véget.

Most a politikai élethalálharc olyan szakaszába lépett, amelyben a felfüggesztett államelnök nyíltan, rendszeresen, úgyszólván napiparancsban adja ki utasításait az alkotmánybíróság és az ügyészség embereinek.

Előbbiek határidőket módosítanak, szabályokat írnak át, és európai fórumokhoz fordulnak a működésükbe történő beavatkozások miatt. Utóbbiak választási dokumentumokat foglalnak le, beidézik azokat, akikre az államelnök rámutat („nincs ez rendben kvesztor úr!"), újabban már gondolatrendőrségként azok ellen lépnek fel, akik a referendumkor szavazásra, demokratikus jogaik gyakorlására buzdították a választókat.

Ehhez három megjegyzés.

1. A 2009-es elnökválasztási csalás után tízezernél több bejelentés került az ügyészek elé, ez idáig még egyikben sem kezdődött el a kivizsgálás!

2. Véleményem szerint inkább azok ellen kellene vizsgálatot indítani, akik bojkottálták a népszavazást, a legdemokratikusabb alapjogot.

3. Az egyik este több tévét nézve megrökönyödve láttam, hogy rövid idő alatt három PDL-s meghívott is nyíltan az ügyészséggel (végső soron börtönnel) fenyegette meg adásbeli vitapartnerét, amikor az a külügyi hírszolgálatnak az országot lejárató kampány megszervezésében játszott kétes szerepéről beszélt. A főnök erősebb!

Pedig bármennyire agresszív Traian Băsescu, tulajdonképpen a szabadságáért vív elkeseredett harcot (lemondatása esetén, a király meztelensége teljes bizonyosságot nyervén, súlyos többrendbéli büntetés vár rá a ma még sokak számára elképzelhetetlen mértékű korrupciója miatt).

Lehet politikailag az a tét, hogy ki nevezi majd ki a választások után az új kormány(fő)t, de ennél is fontosabb az, hogy Traian Băsescut nagy ellenfelének, a nála minden szempontból különb Adrian Năstasénak a sorsa kísérti. („A román népnek az a pechje, hogy két kommunista közül kell választania.")

Ebben a valósággal, de a politikai fantomokkal és a saját démonjaival is vívott harcban vetette be most a korábbi módszereket: hazugság, diverzió, zsarolás, félrevezetés mellett utolsó nagy kísérletként a totális megfélemlítést.

Ő vagy a világ

Traian Băsescu nyolc éve különben is végig a nagy szimulákrum jegyében telt el. Leírták, leírtuk már többször: elítélte a kommunizmust, miközben szemléletében önkényeskedő, magát a törvény fölött állónak képzelő kommunista maradt; „felszabadította" a szekus dossziékat, miközben eltüntette – de nem nyomtalanul... – a saját szekus múltjára és jelenére utaló bizonyítékokat, és gazdagon megjutalmazta a volt szekus bajtársait; harcot indított a korruptak és a korrupció ellen, miközben ő a legkorruptabb.

Meghirdette az igazságszolgáltatás függetlenségét, miközben teljesen rátelepedett az igazságszolgáltatásra és megcsúfolta; újabban államcsínyről panaszkodik Európának, miközben (a kvórum kiharcolása után) bojkottálta a népszavazást és érvényességének megállapítását.

De az, ahogyan a referendum „témájának" eltérítése sikerült neki, önmagában a diverziókkal, manipulációval nem magyarázható.

Az ilyesmihez kell az embernek az az ellenállhatatlan vágya, hogy akarják becsapni, ő pedig próbálja ki magát a becsapási kísérletekkel szemben.

Traian Băsescu könnyedén elhitette, hogy ez a referendum nem róla szól. Európának – hatalmas anyagi, intellektuális és politikai erőbefektetéssel – bedumálta, hogy tulajdonképpen pucssal vagy államcsínnyel küldte őt a parlament a nép elé. (Más kérdés, hogy a néppárti eurohivatalnokok ezt szokatlan könnyedséggel el is hitték.)

Itthon azt próbálta bemagyarázni, hogy referendum egy alapvető választásról szól: vagy ő, vagy Ponta. Ő vagy Iliescu. Ő vagy Voiculescu. Ő vagy ezek együtt, mind, esetleg még Năstaséval is megspékelve. Holott nem arról van szó, hogy vagy ő megy, vagy a nevezettek, hanem arról, hogy ő vagy megy vagy marad. (A nevezettek ugyanis mindenképpen maradnak.)

Határ, amelyen nem lehet átlépni

Az ilyen orwelli szimulákrumok a tudat torzulásához vezetnek. A sok logikátlan, átláthatatlan összefüggésű, egymással feleselő – ugyanakkor a sajtó által hol az egyik, hol a másik oldalnak megfelelően felfokozott – eseményre, nyilatkozatra, gondolatmenetre, információra adott belső magyarázatok óhatatlanul egy olyan világképet eredményeznek, amely szerint mindnyájan mindenestül teljes fikcióban élünk, voltaképpen nincs objektivitás, nincs igazság, de még erkölcsi viszonyítási pont sincs, csupán csak erő van és félelem.

Ezzel az érzéssel magam is találkoztam kéretlen vitáim során. Én mondtam a magamét, írtam a cikkeimet Băsescuról, közben ellenérvként hol azzal vádoltak, hogy Iliescut, Pontát stb.-t védem, hol azt mondták nekem, hogy még mindig jobb Băsescu, mint Iliescu, Ponta stb.

Mondtam, beszéljünk arról, amiről beszélünk. Nem számított. Fújtam egy követ Pontával és Antonescuval, Voiculescuval és Russzal (utóbbiról egyébként közben kiderült egy s más, szintén a manipuláció, az árulás, végső soron a szimulákrum „mentén"), ugyanakkor megtagadtam olyan univerzális értékeket, mint Monica Macovei, Emil Boc, LPP (Liiceanu-Patapievici-Pleşu).

Én képtelen voltam megérteni az „aki nem ment el szavazni, az egyetért velem" meg „az aki fehéret visel, az mind velünk van" típusú gondolatmenetet, cserében egyre több cikket (linket) kaptam egy-egy „szaktekintély" (Cristoiutól és Lăzăroiuig) nézeteiről, amelyek ellentmondtak az én véleményemnek.

Nem akarok most a „vitatársaim" olykor meglepő logikai bukfenceiről, fogalmi zavarairól, elfogultságáról beszélni – elvégre tévedni lehet.

De most, az eldurvult harc körülményei között az a tény, hogy olyan emberek, akiknek a véleményére adtam, nem fogják fel, hogy mi történik, hogy hallgatásukkal, részrehajlásukkal, kognitív disszonanciájukkal végül is cinkosaivá válnak egy nyomásgyakorlásnak, egy olyan politikai terrornak, amelyet a régi gyalázatos rendszerben annyira nehezen viseltünk el, részemről lehetetlenné teszi a folytatást.

Amíg volt lapunk, papíron, amely eljutott olyan olvasókhoz, akiknek mi jelentettük a legfontosabb fogódzót, amíg magam előtt láttam az olvasót, akinek írtam – érdemes volt megpróbálni a meggyőzést, az ellenvélemények ellenére, sőt!

Most nem látom magam előtt ezt az olvasót, most mintha olyanoknak írnék (természetesen eltekintek az egyszerű mocskolódásoktól, azok hidegen hagynak), akik jobban tudják, mint én, hogy mit gondolok és kivel/merre tartok...

És akkor már mondjam el azt is, ami úgymond betette az ajtót. Azok között, akiket én „védek", azzal, hogy Băsescut támadom, visszatérő név a Dan Şova szenátoré. Először úgymond átvettem bizonyos rágalmait, utána ő mondott valami hülyeséget, és amikor én Băsescu korrupciójáról írtam, menten kiderült, hogy én azzal a hülyeséggel egyetértek – szóval ilyen marhaságok.

Legutóbb azonban, amikor az ügyészek mozgósításáról elmélkedtem, „baráti figyelmeztetéseket" kaptam. (Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem a baráti figyelmeztetésektől mindig bekapcsolódnak a vészcsengők...)

Egyrészt megajándékoztak egy cikkel arról, hogy a Holokausztot tagadó Şovát miniszternek nevezték ki, másrészt egy levélben arra hívták fel a figyelmemet neheztelően, hogy lám, egy antiszemitának állok az oldalán.

Márpedig az antiszemitizmusnál az én bátorságom végetér. Ha a szokott ostobaságról lenne szó, rá sem hederítenék. De úgy érzem, itt már engem nem meggyőzni akarnak (hiszen miről is?), hanem igenis fenyegetni.

Ezek a „vitatársak" már „azonosultak", már a Nagy Testvér kis testvérei. Egymás számára reménytelenek lettünk.

PS. Fontos megjegyeznem: továbbra sem félek. Csak undorodom.