A romániai magyar újságírást (ismét) pótolhatatlan veszteség érte. Meghalt Bogdán Tibor. Állítólag számára is váratlanul. Ambrus Attilának még az eheti cikkét is beígérte. És elhalálozott. (A halálra persze nincsen szó és nincs nevezet.) Minden cikkét (semmi túlzás nincs benne: szinte már lélegzetvisszafojtva) olvastam. Most meg elhallgatott egy hang, mely nem csak tárgyilagos volt (a szó legnemesebb értelmében), hanem azt a ritka újságírói készséget is birtokolta, melyet humorérzéknek szokás nevezni. Volt véleménye, de úgy vélte, hogy elégséges a tényeket beszéltetni. Még lenyűgöző humora is ebből fakadt. Még csak egy romániai magyar újságírót ismerek, akinek hozzá hasonló humorérzéke volt, s őt Ágoston Hugónak hívják. De ő jobban ragaszkodott az érzelmeihez…

Ha volt valaki, akinek nem voltak előítéletei, az éppen Bogdán Tibor volt. Ő mindenkiben meglátta a szálkát. Nem volt „válogatós”.

A legmélyebb tiszteletemet azzal érdemelte ki, hogy soha nem úgy írt a magyar nyilvánosságának, hogy zárójelbe tette volna zsidó származását. Büszkén vállalta. Miközben az egykori „Bálványoson” barátainkkal kifogyhatatlanul énekelte és kezdeményezte a legszebb magyar népdalokat.

Én is vállaltam és vállalom is székely származásomat. Pedig nekem – vele szemben – lett volna szégyellnivalóm is. Szüleim illegális kommunisták voltak. A Bécsi Döntés után a nagy kolozsvári kommunista per vádlottjai közé tartoztak. Merthogy a család kommunistaként a Székelyföldről Telcsre (Telciu) menekült, de magyar Futura által teremtette lehetőségeket kihasználva apám virágzó vegyeskereskedést adminisztrálhatott, melynek jövedelméből a kommunista pártot finanszírozta. Így aztán ők is vádlottakká váltak.

Végül felmentették őket, mert az akkori hivatalos nemzeti doktrína szerint székely ember nem lehet kommunista. Ahhoz zsidónak, vagy legalábbis elfajzott magyarnak kellett lenni. Székelyben efféle nincs. Apámék – furának hangozhat – ezt a „méltánytalanságot” (bár abban a pillanatban, a verések nyomán  anyámnak, akinek a veséjét verték, hogy látható nyoma ne maradhasson – ebbe rokkant bele, idősebb korábban két operáción is át kellet esnie – s apámnak, akit még bestiálisabban megkínoztak, s talán vallott is, megkönnyebbülés lehetett) soha nem tudták feldolgozni. A gyerekkorom (mindezt nem tudhattam, csak a feszültségeket érzékelhettem) a kölcsönös vádaskodások – gyűlölködésbe soha nem fajuló, de jól érzékelhető – légkörében telt el. Nem volt nehéz, mert '46-ban mindkettőjüket kizsuppolták a Pártból… De ők lelkileg holtiglan benne maradtak…

Ennek ellenére mindketten vállalták – az előbbiek ismeretében – nem túlságosan rokonszenves székelységüket.

Ahogyan én is igen. Anyám szerint ő – kommunistaként is – mindig vallotta, hogy először székely, aztán magyar és végül ember. Szegénynek fogalma sem lehetett róla, hogy ekként voltaképpen „rasszista” volt. Legalábbis a mai baloldali „harcostársai” kétségtelenül annak tekintenék. Mellesleg halálig – minden rémisztő jel ellenére is – kommunista maradt. Merthogy a pártfőtitkár(ok) tévedhetnek, a párt soha. S ehhez a tételhez akkor is ragaszkodott, ha már –  érlelődő fiatalemberként – szemére olvastam, hogy ez a marhaság:  „a pápa tévedhet, az egyház soha” („nyilván” számára sem rokonszenves) tételének puszta kommunistává cizellált változata.

Az analógia tovább is tágítható. Tibinek is meg kellett élnie, hogy a magyar baloldal az antiszemtizmust is kvázi legalizálja. A szüleimnek legalább lelkiismeretfurdalásuk volt…

Számomra ismétlem, Tibiben az volt a rokonszenves, hogy egyrészt ugyanúgy ragaszkodott a zsidó-magyar identitásához, mint én a székely-magyarhoz. S romániaiságát sem tagadhatta meg soha (ez már tárgyilagosságából is elkerülhetetlenül következett.) Erre –  főként idegenben – nem mindenki volt képes. Márpedig életünk végét mindketten kvázi-idegen környezetben voltunk kénytelenek leélni.

Tibit meg nem (remélem engem sem)  zavarta a körülöttünk kavargó zűrzavar. Mindig makacsul ragaszkodott a tényekhez. Mindig pontos volt és tárgyszerű. És überelhetetlenül tisztességes. A humorérzéke, ami az egészséges világlátás alapfeltétele, soha – még a legsúlyosabb sérelmek pillanataiban – sem hagyta cserben.

Ebben tényleg egyedülálló volt. Tudta a tényeket egyszerre kívülről és belülről is nézni. Márpedig enélkül nincs nem csak újságírás, de emberi tisztesség sem lehet.

Sajnos.

Nem tudom hitt-e Istenben (hogy voltak szentségei, azt tudom), s ha igen, milyenben, bárki lett légyen is az, szolgáljon neki örök békességgel.