Már hagyomány, hogy a választások után mindenki győztesnek kiáltja ki magát, sikereit felnagyítja, kudarcait pedig igyekszik jelentéktelennek beállítani, hogy aztán előbb-utóbb bebizonyosodjon: a „demokrácia ünnepének” minden egyes alkalommal egy és ugyanaz a vesztese: a magyarság.

Bevett szokás az is, hogy amennyiben a vereség már annyira csúfos, hogy fölösleges kozmetikázni, akkor rá kell mutatni valamelyik politikai vetélytársra: „Te vagy az oka.”

Nem vitás, a mostani helyhatósági választásokon a RMDSZ valóban ért el szép sikereket, bár nem tudni, hogy ez mennyire vigasztalja a legyengített vagy éppen lenullázott képviseletű szórványmagyarokat, avagy a szövetség udvarhelyszéki politikusait, akik immár a térség egyetlen városában sem rúghatnak labdába.

Sikerekről beszél az EMSZ is (Udvarhelyszéken a szentegyházi vagy keresztúri győzelem valóban az), csakhogy ezúttal jóval gyengébb eredményt értek el (10 polgármesteri mandátum), mint 2016-ban, amikor az EMNP és az MPP (külön-külön vagy fúzióban) 15 polgármesteri széket szerzett meg.

Remélhetőleg a marosvásárhelyi siker senkit nem fog annyira elvakítani, hogy ne lássák: az erdélyi magyar pártok Székelyudvarhelyen szenvedték el legnagyobb kudarcukat. Ott, ahol egy MPP-s tőből fakadó, szakadár néppártos segédlettel, Maros-parti keretre ráépített politikai alakulat nemcsak, hogy valósnak tűnő alternatívát tudott felmutatni a magyar érdekképviseletekkel szemben, de közel kétharmados vevőt is talált rá.

A körülményeket tekintve ez óriási bravúr. Gálfi Árpád népszerűsége ugyan adva volt, azonban csapatát néhány hónap alatt a nulláról felépítenie, rettenetes politikai ellenszélben: a Székelyudvarhelyért Párt bejegyzésének akadályoztatása, románozás, központi, anyaországi támogatás megvonásának a meglebegtetése stb. És bár az udvarhelyi POL kampánya sem volt teljesen mentes a pökhendiségtől, a lenéző és kioktató modortól, tanácsosjelölt-listájukat teleszórták olyan, a helyi politizálásban üdítően frissnek ható szimpatikus arcokkal, akikkel kilóra megvették az udvarhelyi szavazókat.

Hiába szólt a érdekképviseleti figyelmeztetés, hogy „a POL-ra szavazni bűn”, az udvarhelyieknek annyira elegük lett a Küküllő-parti politikai mocsokból, hogy visszaválaszolták: „Ezúttal bárkire szavazunk, csak rátok nem!” És ennek megfelelően keményen büntettek. Hajszál híján kétharmadosan.

Ezt a keserű galuskát lenyelni sem lesz könnyű, nemhogy megemészteni. A helyi szinten gőgösen, olykor túl nagy arccal politizáló RMDSZ, a választás szabadságát már 12 éve hirdető, de azóta annak rabjává vált MPP és a 10 év után még mindig az „áttörésre” áhítozó Erdélyi Magyar Néppárt akkora pofont kapott, hogy a csattanást Budapesten is hallották.

Kérdés persze, hogy kényelmes önkormányzati többséggel a háta mögött képes lesz-e Gálfi kihúzni Udvarhelyt az ingoványból? Ha nem, akkor négy év múlva semmi mentségük nem lesz. Tudták, mire vállalkoznak, és azzal is tisztában voltak, hogy győzelmük esetén nem sokan fognak a segítségükre sietni Udvarhely felvirágoztatásáért. Mert ha tényleg beválik a POL-formula (legyen az bármilyen kényszermegoldás), az már nem csak egy figyelmeztető pofon lesz az érdekképviseleti politizálás orcáján, hanem technikai knock out.

Ráadásul idő sincs túl sokat töprengeni a dolgokon, nyakunkon a decemberi törvényhozási megmérettetés, ráadásul úgy, hogy most vasárnap az erdélyi magyarság jóval az etnikai arányok alatt teljesített, és ahhoz a fránya 5 százalékhoz igencsak szükség van minden szavazatra, arra a több ezer udvarhelyi voksra is, amit most a POL vágott zsebre. Bizony kellenek, már csak azért, hogy ne kelljen ismét félelemkeltésre és a Bukaresttel kapcsolatos ellenérzések kiélezésére alapozni a kampányt, avagy az EP-választások mintájára a Kárpátokon túli megyékből begyűjteni a bejutáshoz szükséges „bűnös” szavazatokat. Így vagy úgy, de a végén tényleg Teleormanból mondják meg, hogy mi történjen Székelyföldön.