A krízishelyzetek a legjobbat vagy a legrosszabbat hozzák ki az emberekből, utóbbit jóval gyakrabban. Most pedig krízis van, mégpedig a javából, globális egészségügyi, s abból fakadóan gazdasági krízis. Sajnos, Romániában nem csupán kétfrontos válság, hanem választási év is van idén, ami felettébb szerencsétlen együttállás, az eredménye pedig a politikusok ámokfutása.

A választási évek nyakló nélküli költekezést és felelőtlen ígérgetést feltételeznek, legalábbis ez az elmúlt 30 év tapasztalata. Idén azonban, bár választási év van, a vártnál szegényebb az eklézsia, mivel a koronavírus járvány következtében visszaesett a gazdaság teljesítménye, s ezáltal az állami bevételek, ellenben megugrottak a kiadások. Nem mintha egy felelősségteljes politikusok irányította normális országban bármikor is megemelnék 40 százalékkal a nyugdíjakat. Egy ilyen mértékű emelés sokkhatással ér fel a költségvetés számára, stabil gazdasági környezetben, fenntartható gazdálkodású államok esetében is. Jelen pillanatban, esetünkben egyik tényező sem áll fenn.

Nem ez az első alkalom, hogy a hazai politikai osztály, fittyet hányva a gazdasági realitásra, demagóg szociális lépésre szánja el magát. 2008 őszén, amikor a tengeren túlról indult pénzügyi válság hullámai már érezhető módon a közép-kelet-európai térséget fenyegették, a parlament egyhangúlag megszavazta a pedagógusi bérek 50 százalékos emelését. Miközben minden politikai párt hozsannázva ünnepelte az eszetlen döntést, egyetlen vezető politikusnak, Călin Popescu Tăriceanu kormányfőnek volt csak mersze kimondani az igazságot, hogy a megszavazott fizetésemelés egyet jelent a gazdasági öngyilkossággal, csődbe viszi az országot.

Majd 12 év telt el azóta, de érettség, felelős gondolkodás tekintetében a honi politika csinálói nem sokat változtak. 2020-ban a bukaresti parlament úgy szórja a pénzt, mintha eljött volna a Kánaán, Románia volna az új Norvégia, beindult volna, ráadásul gőzerővel a fekete-tengeri kőolaj és földgáz kitermelése, dollár milliárdokkal árasztva el a költségvetést. Olyan pénzt költünk eszelős nagyvonalúsággal, amit nem termeltünk meg, hiszen az év első hét hónapjában minden 100 lej állami kiadásból 28 lejt hitelből kellett fedezni. Sebaj, mondják a honatyák, attól még fel lehet emelni 40 százalékkal a nyugdíjakat, 25 százalékkal a pedagógusok bérét, meg lehet duplázni a gyerekpénzt.

Nem képezheti vita tárgyát, hogy a nyugdíjasok zöme, a pedagógusok és a gyermekes családok megérdemlik a szóban forgó plusz juttatásokat. A szociális érzékenység, a szükség azonban nem írhatja felül azt a sajnálatos tényt, hogy mindezekre a kiadásokra jelenleg nincs pénzügyi fedezet. Álságos a megállapítás, amivel az emelések szorgalmazói takaróznak, hogy egy rátermett kormány meg kell találja a forrásokat, mivel az adott gazdasági körülmények szűk keretei között a legzseniálisabb pénzügyminiszter számára is egyetlen megoldás kínálkozik: újabb hitelek.

Ha egy vállalat kiadásai gyorsabb ütemben nőnek, mint a bevételei, előbb-utóbb csődbe fog menni, ismételte el minden évben egykori főnököm, egy sikeres osztrák piackutató cég tulajdonosa. Egy állam bonyolultabb konstrukció, mint egy vállalat, azonban hosszú távon nem lehet sikeres olyan ország, mely hitelekből finanszíroz szociális kiadásokat.

„…Nem lehet elvárni a választóktól, hogy meghaladják a sajátos (…) énközpontú véleményüket. A választók a saját körülményeik között, amiket magánszemélyként nem képesek meghaladni, valószínűleg azt feltételezik, hogy bármi, ami rájuk nézve nyilvánvalóan jónak tűnik, annak éppúgy jónak kell lennie az országra vonatkoztatva is. (…) A modern demokrácia legfőbb problémája abból fakad, hogy ez a feltételezés hibás” – mondja a jeles amerikai politológus és szociológus, kétszeres Pulitzer-díjas Walter Lippmann.

Lippmannak igaza van. Nem várható el a választóktól, hogy ne helyeseljék jövedelmük és szociális juttatásaik emelését. A politikai elittől azonban elvárható lenne, hogy néhány tízezer, esetleg százezer szavazatért ne ássa alá az államháztartás fenntarthatóságát, ne kergesse adósságcsapdába a társadalmat. Valószínűleg meg lehet nyerni egy választást kölcsönökből fizetett szociális juttatásokkal, pénzügyi fedezet nélküli béremelésekkel. A pillanatnyi siker azonban nem igazolhat egy kampánycélú szemfényvesztést, amiért előbb-utóbb benyújtják majd a számlát. Borsos lesz, s közösen fogjuk megfizetni, azok is, akik haszonélvezői a mostani felelőtlen pénzszórásnak, meg azok is, akik nem.