Bara Gyula múlt heti kommentjére ismét kiömlött „balliberális” epe.

Mindenekelőtt az idézőjelet kell megindokolnom. Fáradhatatlan kritikusaim: Zatoichi, Fehér és Simon urak se nem baloldaliak, se nem liberálisok. Én mindkét politikai irányzatot (a maga egykori valójában) nem csak tisztelem, de folyamatosan merítek is belőlük. Hiszen számtalanszor megírtam, hogy egy tisztességes gondolkodó nem lehet sem kizárólag szocialista, sem kizárólag liberális, de kizárólag konzervatív sem. Ezen politikai ideológiák elkötelezett híveinek nem azért kell versengeniük egymással, hogy minden emberi tisztességükből kivetkőzött politikai szélhámosokat juttassanak hatalomra – azzal a sunyi szándékkal, hogy maguk is részesedhessenek a „zsákmányból” –, hanem azért, hogy a folyton változó társadalmi valóság torzulásait saját értékrendjükre alapozva segítsenek rendre kiigazítani. Azaz, hogy részeseivé válhassanak a társadalmi stabilitás fenntartásának. Az utóbbi ugyanis a három fő ideológiai irányzat folyton átrendeződő alakzatainak hála tarthatja fenn egyensúlyát.

Ezért egy saját fejével gondolkodó választó soha nem lehet „hithű” szocialista, liberális vagy konzervatív, hanem a szerint szavaz egyik vagy másik pártra, hogy éppen melyik ideológiáját érzi alkalmasabbnak arra, hogy segítségével az épp uralmon lévők (mellesleg elkerülhetetlen) túlzásait kiigazítsa.

De hol van ebben a vitában a saját fejével gondolkodó választó? Sehol. „Vitapartnereim” ugyanis leplezetlenül pártkatonák. A pártkatonák pedig (legyenek szocialisták, liberálisok, konzervatívok) a szó szigorú értelmében mindig maradiak (értsd: a szó köznapi értelmében  „konzervatívok”), mert az őket éppen helyzetbe hozó politikai garnitúrát kell (már karrierjük érdekében is) hatalmon tartaniuk. Vagy vissza kell segíteniük a hatalomba… (Itt – mindhármuk esetében – csakis a második variációról lehetne szó.)

Én e pillanatban – kizárólag azért vagyok „konzervatív”, mert úgy érzem, hogy a Zatoichi, Fehér és Simon-féle balliberálisok az itt-ott még alakulóban lévő társadalmi egyensúlyt szeretnék felborogatni, s a korábbi „egyensúlyt” (amikoris kizárólag ők és csakis ők diktálhattak) visszaállítani. (Lásd a magyarországi Szín- és Filmművészeti Egyetem körüli hajcihőt!)

Hogy valóban pusztán érdekek és érzelmek vezérlik őket (miközben engem vádolnak hasonlókkal, mi sem bizonyíthatná világosabban, minthogy kommentjeikben érvek helyett továbbra is csupán vádak, tévedések, sőt az egykori feljelentések – párthűségtől duzzadozó – műfajából visszamaradt „leleplezések” vannak…

Zatoichi úr sajnálkozik. „Csak az a baj – írja –, hogy Bíró úr írásai messze a mérce alatt vannak.” Hogy milyen mércéről beszélhet, azt a Bara Gyula kommentjére írt bejegyzésével lehet a legvilágosabban illusztrálni. „És igenis  – áll ki írásaim mellett Bara Gyula – legyen Huxley, Max Weber, Thomas Mann, Spengler és Bibó a mérce.”

Világbotrány! Zatoichi úr úgy véli, hogy „a hat példakép közül négyen az annyira kárhoztatott Nyugat szülöttei (és formálói), legalább hárman pedig baloldali (szocialista) szociáldemokrata nézeteket vallottak. Na, Bíró úr, ehhez tartsa magát!”

Az ukáz emlékeztet ugyan valamire, de ezt most hagyjuk!

Lényegesebb, hogy a „hat példakép közül négyen az annyira kárhoztatott Nyugat szülöttei és (formálói)”. A lényeg: a formálói. Mert melyik Nyugatnak? A múlt századinak vagy a mainak? A kettő ugyanis korántsem azonos. A mai Nyugattól mind a hatan bizonyosan elborzadnának. De ami még meghökkentőbb, hogy a kommentelő szerint „legalább hárman baloldali (szocialista) szociáldemokrata nézeteket vallottak”. Már az is nagyon kérdéses, hogy a mai szociáldemokrata pártok valóban szocialista nézeteket vallanak-e? Számos jel szerint egyáltalán nem. Nyugaton is folytonos a panasz, hogy nem a munkásemberek érdekeit képviselik. Ezért is veszítették el szavazótáboruk meghatározó részét. Szinte mindenütt Európában.

Még nagyobb baj, hogy az állítólagos három közül egyik sem volt (a szó Zatoichi által használt értelmében) szocialista. Talán (a Nyugat eszmeiségének őszinteségében vakon hívő) Bibó kivételével, de ő végképp nem formálta (formálhatta Európát), mert a szocialista-kommunista hatalom (mármint a szovjet nyugati rábólintással) elsöpörte. A másik kettő csakis Max Weber és Thomas Mann lehetne.

Zatoichi úr a jelek szerint vette magának a fáradságot és belépett a Google-be. (E' se semmi! – ahogy a székely mondaná.) A Wikipédia szócikkének első mondatában azt találta, hogy Max Weber „Marx és Durkheim mellett a modern szociológia alapítója.” Minek tovább olvasni? Ha ebből az egyetlen mondatból is „levonható” (az egyébként tökéletesen megalapozatlan) „következtetés”, hogy Max Weber szocialista volt (lásd szociológia!). Csakhogy a szociológia szaktudomány, a szocializmus meg ideológia. (Marx, mielőtt a kommunista diktatúra szentjévé avatták volna, számos vonatkozásban szakszerű szociológus, sőt közgazdász is volt. A Tőkébe ma is gyakorta beleolvasok. A Kommunista kiáltványt viszont szeretném elfelejteni. Ma talán ő tiltakozna legvehemensebben az ellen, amit Sztálin, Zsdanov, meg társai fabrikáltak belőle.) Max Weber ideológiai értelemben soha nem volt szocialista, kommunista még annyira sem. (Felesége azonban tényleg az első feministák közé tartozott. Igaz, ma talán már nem tekintenék annak.) Azt, hogy Weber mennyire nem volt a Zatoichi-féle értelemben szocialista, mi sem bizonyíthatná világosabban, mint hogy legismertebb könyve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (bár az első német kiadás 1904-re és 1905-re esett, s magyarra már 1924-ben lefordították) a szocialista Magyarországon csak 1982-ben jelenhetett meg. Érthető okokból. Már a címből is kiderül, hogy Weber nem a gazdasági alapot (alépítményt) tartja meghatározónak, mely a szó szoros értelmében „elővarázsolja” az ideológiai-szellemi felépítményt, hanem éppen megfordítva. A felépítmény, azaz főként a vallási meggyőződések határozzák meg a gazdasági rendszerek arculatát. És nem csak Nyugaton, de Kínában, az ókori Izraelben és mindenütt másutt. (Weber mindennek számos munkájában alaposan utánajárt. De ezek Zatoichi úr számára nyilván ismeretlenek). Sőt az is, hogy Weber nem csak Marxszal nem értett egyet, de kifejezetten antikommunista is volt. Az első világháború után annyira tartott a német kommunista forradalom kitörésétől, hogy a hírhedt 48-as cikkely, melyet aztán Adolf Hitler később a hadi jog bevezetésére használhatott fel, az ő javaslatára került be a német Alkotmányba. De Webernek ehhez már nem volt az ég világán semmi köze…

Részletezhetném, de minek?

Thomas Mann sem volt a szó hagyományos értelmében szocialista. A Buddenbrook ház című regényét a kapitalizmus kezdeti évei iránti nosztalgia hatja át, s a regény ennek az ideális (Max Weber fogalmaiban „racionális”) uralmi formának a szétesését ábrázolja. Természetesen antifasiszta volt (lásd például: Mario és a varázsló), de aktívan soha nem politizált (egyik könyvének címe Egy apolitikus meglátásai). Még kevésbé volt mai vágású szociáldemokrata (azaz kvázi kommunista, ámbár Amerikában a hírhedt McCarthy-bizottság állítólagos Sztálin-szimpátiái miatt eljárást is indított ellene. De akkor ki ellen nem? S a háború alatt ki nem volt Sztálin-szimpatizáns?) Mindig is polgárnak, s ekként köztársaságinak (azaz demokratának és humanistának) vallotta magát. Ez az attitűd azonban legalább annyira közel áll a konzervativizmushoz, mint a szociáldemokráciához. (Úgy tűnik, Zatoichi úr szélsőjobboldali ellenfeleivel egyetértésben – ez manapság már újmagyar divat –  úgy véli, hogy minden antifasiszta, meleg és zsidó „hivatalból” kommunista is.)

Részletezhetném, de ismét minek?

A következtetés kézenfekvő: Zatoichi úr nem szívesen olvas, írni viszont annál lelkesebben...

Simon úr sem marad el mögötte. Minden alap nélkül és folytonosan lefasisztáz. Fejemre olvassa a teljes magyar ellenzéki mantrát. Annak ellenére, hogy én az általa érintett kérdések egyikéről sem írtam. Legfeljebb megfeledkeztem minden tisztességes magyar ember kutyakötelességéről, hogy Orbán Viktort és kormányát – okkal és ok nélkül – ostorozzam. (Mellesleg – okkal – nem egyszer én is megtettem.) Csakhogy Simon úr is meglehetősen szelektíven olvas. Viszont minden olvasott soromtól módszeresen dührohamot kap. Így aztán csakis a „fekete bajszú” juthat rólam eszébe, „aki először a kommunistákat és a liberálisokat, utána a zsidókat, utána a cigányokat és a melegeket deportálta!” És ezzel a vaslogikával rögtön célba is jut. „Helyben vagyunk!!! – kiált föl diadallal – Mikorra készítsem a 20 kg-os pakkot, kedves tanár úr??” Alig hiszem, hogy a „fekete bajszúba” több gyűlölet szorulhatott volna, mint (az önmagát valószínűleg a világ legártalmatlanabb emberének, sőt a hozzám hasonló fasiszták siralmas áldozatának képzelgő) Simon úrba. Én is mondhatnám, hogy nem csak a fasizmus, de a kommunizmus is a gyűlölködéssel indult. (Sőt, kezdetben Hitler is csak heccelődött, de heccei híveit nem kevésbé ragadták magukkal, mint a Simon úr hecceit élvezettel követő egynémely olvasómat. Mert unalmas világban élünk. Végre valami érdekes! Tényleg, Hitler és Sztálin esetében a dolog valóban szerfelett érdekessé, sőt izgalmassá is vált!) És azt is kérdezhetném, hogy ha már feljelentett (mint Hitler egyfajta klónját), mikor küldeti utánam a fekete Volgát, hogy – ez esetben éppenséggel pakk nélkül – elhurcoltasson? Én iránta fölháborodás helyett (lenne rá okom) inkább mély sajnálatot érzek. Rettenetes lehet ennyi gyűlölettel együtt élni. De hát én rajta (zavarainak általa sem leplezett karakteréből következően) még ha elhallgatok, sem segíthetnék.

Mindez (eljárásának némely mosolyra ingerlő mozzanata ellenére is) meglehetősen szomorú. Merthogy a tájékozatlanság, a gőg, a gyűlölködés internet-szerint tova terjengő szégyentelen áradata kezd immár valóban félelmetessé dagadni.

És semmi jóval nem kecsegtethet.